Személyes történetek
2023.11.30
Kis-Nagy Sándor szakaszvezető
Kis-Nagy Sándor 1940 decemberében, ekkor már házas emberként vonult be katonának. Fiatal édesapaként szólítja el a haza hívó szava. Civilként korábban kerékpárversenyző, így kifejezetten erős, sportos ember volt. A keleti fronton harcolt, majd onnan a visszavonulást követően, 1944 novemberében egy éppen akkor frissen felállított ezredbe került. A fronton készített több mint egy tucat fotótekercset. A negatívokat hazahozta, amelyek így fontos kordokumentumnak számítanak napjainkban.
Kis-Nagy Sándor szakaszvezető
Az ezred vélhetően az éppen akkoriban újra feltöltött huszárhadosztályba került beolvasztásra. 1945. januártól aztán a Vértesben találják magukat, ahol a feladatuk lassítani az orosz előretörést.
A január–februári időszakban nem tudunk róla semmit.
Vélhetően egyike azoknak a katonáknak, akik a dermesztő hidegben beásták
magukat, és várták az ellenséget. Egyik támadás a másik után, hol fegyverrel,
hol kézitusában kellett felülkerekednie a túlélésért folytatott harcban. Hiszen
fegyverből és lőszerből ekkor már igen kevés jutott. Vagy ha fegyver volt,
akkor éppen lőszer nem; ha meg lőszer, kevés volt a fegyver. A földbeásott,
fagyos bunkerben éjszakánként, amikor egy kis időre elhalkult a fegyverropogás,
talán éppen hazagondolt. Szerető feleségére, és gyermekére, akiket hátra
kellett hagyjon. Amikor utoljára hazaszökött egy éjszakára, könyörögtek, ne
menjen vissza. Elbújtatják, csak ne hagyja itt őket. De ő nem hallgatott rájuk.
Azt mondta vissza kell mennie, mert ezt kívánja a becsülete. Meg aztán ha nem
találnák másnap, talán az egész családot bajba sodorná. A hajnalban induló
vonatot is lekéste, dühöngött. Tán a Jó Isten sem akarja, hogy visszamenjen
ebbe a pokolba?! De erőt vett rajta a konoksága, felpattant szeretett
versenykerékpárjára úgy bakaruhában, bakancsban. Annyira jó részidőt futott,
hogy előbb ért be a pécsi állomásra, mint a vonat, amiről lemaradt. A kerékpárt
rábízta egy boltosra, kérte küldjék haza, mert a háború után arra még szüksége
lesz, amikor visszatér. Most pedig itt fagyoskodik egy lövészárokban a
bajtársaival a csillagos ég alatt a Vértes hegyei között. Mennyire jó is volna
most a meleg szobában az asszony mellett, gondolhatta.
Kis-Nagy Sándor szakaszvezető jobbra a képen
Majd 1945. február 9-én hallunk róla újra, ekkor önként jelentkezik szakaszával egy felderítő vállalkozásra. Ennek célja az elmúlt napokban nyomtalanul eltűnt két előző felderítőszakasz felkutatása. Síléceken indultak el az este beálltával Szár településtől nyugatra, a szálláskúti vadászház irányába. Ezután soha senki nem látta többé őket, mintha a föld nyelte volna el az egész szakaszt.
A történet további részleteit az egyetlen túlélőtől, a vértesboglári illetőségű bajtársa elbeszéléséből tudjuk meg. Az este beálltával egy havas lejtőn siklottak le nesztelenül a vadászház melletti földúton. Ő utolsóként követte a szakaszt. Egyszer csak valahonnan szemből golyózápor zúdult rájuk. Ő látta, ahogyan előtte mindenki elesik, majd ő is eldobta magát. Elmondása szerint a szakaszvezető úr még felállt, majd a következőt kiáltotta: ROHAMRA!
Ekkor teste megbicsaklott, feje hátrahanyatlott, és összerogyott. Minden társa ott maradt a dermesztő csendben, ami ezután következett. Csodával határos módon ő annak köszönhette életét, hogy társai testükkel fogták fel előtte a golyókat. Mivel az oroszok nem támadtak, volt annyi ideje, hogy minden társához odakússzon. Miután ellenőrizte a halál beálltát, kivette a zsebükből a katonakönyvet, és annak fényképes oldalait mindből kitépte. Elmondása szerint Kis-Nagy Gyula szakaszvezetőt mellkasán keresztben érte egy sorozat, és a bal állkapcsán keresztül hatolt be egy golyó a koponyájába. A férfi ezek után úgy döntött, számára véget ért a háború. Az éj leple alatt hazaszökött a falujába Vértesboglárra, itt érte a háború vége.
Kis-Nagy Sándor szakaszvezető
Később visszament a helyszínre, és a halottakat maga temette el. Melléjük még három német katonát is, akiknek holttestét ott találta. Ezután a katonakönyvek lapjait 1945 nyarán, egy levél kíséretében megküldte minden özvegynek, hozzátartozónak. 1945 augusztusában a hír hallatán az özvegy, többedmagával elindult a helyszínre egy előre egyeztetett időpontban. Még csak marhavagonok közlekedtek, azok is csak Kelenföldig. A vagonban a sok összezsúfolt ember között talán elmerengett, néhai férjére gondolt, megjelent előtte az a mindig huncut mosolya. Még reménykedett, talán mégsem ő az. Annyi katona közül miért pont ő volna? Hiszen megígérte azon az estén a petróleumlámpa homályos fényénél, hogy visszatér, nem hagyja árván szeretett gyermekét. A vértesboglári volt katonatárs szekérrel várta őket, lehajtott fejjel, szomorúan meredt a fiatal nőre, majd felsegítette a szekérre és elindultak a helyszínre. Nem tudjuk miről beszélgethettek útközben, talán némán nézték a tovakúszó fákat. Vagy talán nyugtatni próbálta az asszonyt, mondván Sándor nem szenvedett, azonnal meghalt. Sosem fogjuk megtudni.
Estére érnek a Vértesbe,
amely még szinte semmit sem változott. A vadászház bedőlt falából egy elhagyott
géppuska csöve meredt némán az ég felé. Mindenütt romhalmaz, szemét, törmelék,
és néma csend. Csak az állatok neszezése hallatszott néha. Egy petróleumlámpa
fényénél hantolták ki a testet. Ekkor az asszony talán még mindig reménykedett.
Csak ne Ő legyen Istenem, csak ne Ő! A szakaszvezető kitekert testhelyzetben
feküdt, egyik keze a homlokán. Csupán egy térképtáska van mellette. A
gyűrűsujjon található pecsétgyűrű láttán a nő elsápadt, és azonnal
rosszul lett. A gyűrű alapján azonosította a halottban szeretett férjét,
gyermeke édesapját, Sándort. A gyűrűt szeretné magához venni, de az csak a
gyűrűsujj eltávolításával együtt sikerült. Ekkor megint rosszul lett, zokogni
kezdett. Az egykori bajtárs sürgetni próbálta, temessék vissza, még erre talál
jönni valaki, ha meglátják, abból baj lehet. Végül a megtört asszony nem
ellenkezett. Még egy utolsó keserves pillantást vetett szeretett férjére, majd
meggyötörten odébb lépett. Ekkor a férfi újra megfogta az ásót, és lassan,
méltóságteljesen elkezdte visszaszórni rá a földet.
Mivel ebben az időszakban a holttest tisztességes eltemetése már nem lehetséges, a visszahantolást követően, a sírhelyet egy három szöglet formájú kővel jelölték meg. A férfi még megmutatta, hogy hová, hány méterrel arrébb kiket temetett el. Majd újra felsegítette az asszonyt a szekérre, és elindultak némán az éjszakában, vissza Kelenföldre.
Kis-Nagy Sándor szakaszvezető
Ezután a történetről évtizedeken keresztül még beszélni sem szabadott. A Vértes is megőrizte titkát, sok ezer katona néma nyughelye az mindmáig. Később hosszas tortúrát követően halottá nyilvánítják, hogy legalább járadékot kaphasson az özvegy. A hivatalos iratok szerint eltűnt, valahol a Vértesben, 1945. február 9-én.
A történetnek itt vége is lehetne, de nem így történt. Valamikor a nyolcvanas években elindul Pécsről a fia, hogy megkeresse elesett édesapja nyughelyét. Leutazik Szár határába, és ott bolyong az erdőben egy vadászháznál. Ez a Szálláskúti vadászház. Egy tanya mellett keresgél, amikor megjelenik egy öregember.
– Maga meg mit keres itt?! – kérdezi az öreg.
A fiatalember bemutatkozik, és elmondja mi járatban van. Ekkor az öreg arca megenyhül, és a ház melletti kiserdőhöz vezeti. Egy háromszög alakú kőre mutat, és így szól:
– Itt van eltemetve az édesapja. Mellette pedig a bajtársai.
A fiatalember megnyugodva, hogy meg van az édesapja sírja hazautazik. Telnek az évek, és sajnos az édesapa meghal. Ekkor felkerekedik a fia, azaz a kisunoka, ő is leutazik a Vértesbe arra a helyre, amit az édesapja mesélt neki. Ő is ott bolyong a vadászház környékén, de sehogyan sem találja a helyet. Ekkor kinyílik egy ház rozoga fakapuja, és kilép rajta egy nagyon öreg ember.
– Maga meg kicsoda, és mit keres itt?! – kérdezi az öreg.
A fiatalember bemutatkozik, és elmeséli az öregnek, hogy valamikor itt esett el a nagyapja, és a sírját keresi. A név, és a történet hallatán az öregember arca ismét megenyhül, majd a fiút is odavezeti a helyre.
– Itt van eltemetve az nagyapja. Mellette pedig a bajtársai.
– Mindet magam temettem el. A bajtársaim voltak. – mondja halkan az öreg.
– A nevem Hermann István, a nagyapjával szolgáltam. Én éltem túl egyedül azt a napot...
Mint később kiderült, Hermann István volt az a felcser, aki utolsó volt a sorban amikor az oroszok tüzet nyitottak rájuk. Ő egyedül élte túl. A háború után elvált, megvette a tanyát, amit Hermann tanyának hívtak azóta. Ő vigyázta a bajtársai sírját egészen haláláig.
Kis-Nagy
Sándor szakaszvezetőnek sohasem adományoztak hőstettéért kitüntetést. Neki nem
juthatott osztályrészéül, hogy elismerjék, példaként állítsák a fiatalok elé.
Több mint 70 évig még csak egy tisztességes temetést sem érdemelhetett ki. Ő a
háború egyik névtelen hőse maradt, noha a neve később felkerült a pécsi
világháborús hősöknek emléket állító emlékműre. Kis-Nagy Sándor a Vértesben
kivérzett huszárhadosztály egyik mártírja, akit a történelem martalékul
odavetett a halál torkába. Ő csupán egy azok közül, akiknek neveit, hőstetteit
sohasem feledhetjük el! Sándor mégis azon szerencsések közé tartozik, aki
visszakapta nevét, és tisztességes nyughelyen nyugodhat, immár szerettei
közelében. Szerető családja, unokája nem hagyta, hogy azok közé tartozzon, akiknek
még neve sincs, akik tömegsírokba hányva várnak arra, hogy egyszer talán rájuk
találjon valaki. Hogy mekkora esélye volt annak, hogy megtaláljuk? Semmi. De
nem adtuk fel.
Bajtársait még ma is keressük.
Kis-Nagy Sándor szakaszvezető emlékműve a Vértesben