Talán ez a történet az egyetlen, amit a közelmúltig szinte senki sem ismerhetett. Nem igazán jelentek meg korábban publikációk kifejezetten a Vértes második világháborús eseményeiről. Veress D. Csaba, a Dunántúl hadikrónikája című könyve is csupán érintőlegesen említette az itt történteket. Később, nagyjából 1993-ban vált ismertté Kápolnapuszta tragédiája, majd 2005-ben készült el egy megrázó dokumentumfilm, "Ez volt a sorsom" címmel. Ez 1945 március 16-át mutatja be, azt a napot amikor a több mint két hónapon át tartó dráma csúcspontja elérkezett, és megpecsételte a helyiek sorsát. Csapatunk volt az egyetlen, akik az elmúlt húsz esztendőben törekedtek arra, hogy az események felkerüljenek a hazai történelemírás papírra vetett oldalaira, és örök emléket állítsunk az itt élőknek, akik az események elszenvedői voltak, illetve a magyar királyi 1. huszárhadosztály itt elesett utolsó huszárjainak. Elsőként "A Vértes a huszárok Doberdója 2018-ban, majd "Az utolsó töltényig" című kötet. Ezekkel gyakorlatilag a figyelem középpontjába állítottuk azokat, akiket a történelemírás méltatlanul elfelejtett.

A második világháború utolsó nagy harcait a Vértes hegységben vívták. 1944 végén, 1945 elején az ország nagy része már szenvedte a "felszabadítás" borzalmait. A Vörös Hadsereg támadó erői ebben az időszakban elérték Budapest fővárost és megkezdték támadó hadműveleteiket a város bevételére. A védők a budai oldalra szorulnak vissza, ahol a végsőkig próbálnak kitartani. A 102 napig tartó ostrom végül a budai várban összegyűlt védők 1945. február 11-én történő kitörési kísérletével ér véget. A főváros és a lakosság sorsa valójában ekkor pecsételődött meg. 1944 végétől 1945. februárig Budapest védői jelentős szovjet erőket kötöttek le a főváros körzetében, ugyanakkor azok szintén hatalmas erőket vonultatnak fel a Vértes előterébe annak érdekében, hogy megtörjék a makacsul védekező német és magyar csapatok ellenállását, majd ezt követően elindíthassák a Bécs ellen indítandó nagy tavaszi offenzívájukat.

Ebbéli törekvésében az orosz hadvezetést leginkább az éppen akkor odaérkező, erősen leharcolt és újra feltöltött 1. lovashadosztály akadályozhatta meg, tartóztathatta fel. Tomka Emil huszáralezredes visszaemlékezéséből kiderül, hogy tisztában voltak azzal, a háborút már elvesztettük. Azonban ez a tény sem akadályozta meg őket abban a törekvésükben, hogy lassítsák a szovjet előretörést, harcolva, egyenes derékkal vonuljanak végül amerikai fogságba. Kijelenthetjük, ezt a feladatát a hadosztály maradéktalanul teljesítette.

A seregtest korábban a keleti hadszíntéren szerzett harci tapasztalatait, azaz egyfajta halogató harcmodort (előre támadni – visszavonulni), itt a Vértesben tökéletesen ki tudta használni. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a támadók létszámbeli fölénye ellenére hónapokig vissza tudták tartani az oroszok előretörési kísérleteit. 

Budapest ostromát leszámítva talán a Vértes lejtőin tartottak legtovább a harcok, és 1945. március 16. után már szinte semmi sem állította meg a Vörös Hadsereget abban, hogy keresztül törjön hazánkon át Bécs felé. Ennek ellenére ebből az időszakból szinte alig maradt fenn valami, ami arra utalna, mekkora áldozatot hoztak azok, akik ebben megpróbálták feltartóztatni őket. Ma csupán néhány település temetőjében, vagy erdőterületen találhatók meg katonasírok. Az összlétszám viszonylagos ismeretében számuk elenyésző, azaz feltételezhető, hogy többségüket egyszerűen bombatölcsérekben, lövészárkokban hantolták el. Ezt igazolják azok a beszélgetéseim, amelyeket a helyi lakosokkal folytattam az elmúlt évtizedekben. A megszállt területeken a szovjet csapatok felügyelete, irányítása mellett folyt az elesettek szervezett összegyűjtése. Az elhunyt katonák nemzetisége nagyban meghatározta későbbi sorsukat. A helybéli falvakból, városokból erre kijelölt civileknek az volt a feladatuk, hogy a halottakat szekerekre rakják. Amennyiben nemzetisége igazolhatóan orosz volt, a szekérre került. Ha azonban az áldozat magyar vagy német volt, a bombatölcsérekben, lövészárkokban végezte.

Ahogy az elesettek esetében, úgy a Vértes településein élő civil lakosság esetében is igaz volt, hogy nemzetiségük meghatározta a további sorsukat. Teljesen másként viselkedtek a megszálló orosz csapatok azokon a településeken, ahol szlovák kisebbség élt és megint másként, ahol magyar, vagy sváb volt a lakosság összetétele. Az ország más részeihez képest ebben a térségben sokkal nagyobb volt a lakossággal szembeni erőszakos cselekmények aránya. De sorsukat befolyásolhatta az is, hogy mennyi időt töltöttek a megszálló alakulatok a térségben? Voltak hazánkban települések, amelyek csupán néhány napig, vagy szinte egyáltalán nem voltak a harcokban érintettek. Mert stratégiailag nem volt fontos, vagy nagyon hamar átrohant rajta a front. A Vértes területén ezzel ellentétben hónapokig tartó, néha hullámzó állóháború alakult ki. Befolyásoló tényező lehetett még a megszálló egység morálja, illetve a parancsnokaik hozzáállása. Talán a túlzottan kemény védelemnek köszönhetően itt a harcok sokáig elhúzódtak, ennek következtében rengeteg indulat gyülemlett fel a katonákban, amelyeket azután a helyieken, főleg asszonyokon, lányokon vezettek le.  

Miközben az elfoglalt települések lakói a legkiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, – hiszen nem volt hová menekülniük, – a környező erdőkben, hegyekben, falvakban tovább folytatódtak a harcok.

A szovjet katonáknak a budapesti, vidéki, bécsi, berlini civil lakossággal szemben elkövetett atrocitásait sokáig a társadalom néma csendje vette körül. A felszabadulást ők valóban "felszabadúlásként" élték meg pestiesen szólva. A történtekről egészen a rendszerváltozásig senki nem beszélt semmit. Beállt valami kollektív csend. Ezt a hallgatást egyedül Polcz Alaine, Asszony a fronton címmel írt könyve törte meg.  

"Még a fák is ellenségeink voltak" – írta haza a Vörös Hadsereg, 3. Ukrán Frontjába tartozó egyik katonája. 

Kápolnapuszta tragédiája

A történteket Právetz Antal egykori csákberényi erdész és több szemtanú visszaemlékezéséből ismerhetjük meg. A tragikus esemény egészen 1993-ig ismeretlen volt a nagy nyilvánosság előtt, a még élő szemtanúk csak akkor mertek a történtekről először beszélni. A Gánttól négy kilométerre található, akkor Kápolnának hívott településen húsz, zömmel sváb család élt. 1944 őszétől az erdőben orosz felderítők jelentek meg, akik a Vértes alatt húzódó síkságon a német és magyar hadműveleteket távcsővel figyelték.

Búvóhelyként elfoglaltak egy vadászházat és elhajtottak egy borjút. Az állat gazdája a nyomokat követve rátalált a rejtekhelyre, ahonnan négy férfi és egy rádiós nő elmenekült, de a szovjet parancsnokot elfogták, és a németekhez szállították kihallgatásra. A férfinak innen sikerült megszöknie, majd valahogy átjutott a Csákvártól nyugatra húzódó frontvonalon a szovjet alakulatokhoz. Később, ide visszaérve az ő utasítására keresték a feltételezett árulókat, és idősebb Právetz Antalt, aki a csendőröket elvezette a búvóhelyre. A településen ekkor megjelent a 2. Ukrán Font egyik felderítő zászlóalja és a visszaemlékezők szerint minden 15 év feletti férfit agyonlőttek.

A háború után a falu teljesen elnéptelenedett, az 50-es években az ott maradt 4-5 család Gántra vagy a szomszédos községekbe költözött. Právetz elmondásai alapján egyre inkább nyilvánvaló, hogy a kegyetlen megtorló akció elkövetői ejtőernyősök, légideszantosok voltak.  Az egyik pincében két elfutni már nem tudó, hirtelen civil gúnyába bújó magyar katona is elrejtőzött. S amikor az ideges oroszok belőttek az elreteszelt ajtón, elkövették azt a fatális hibát, hogy viszonozták a tüzet. Aztán már hiába jöttek elő föltartott kézzel, minden hiába volt, az oroszok azt hitték, hogy a civilek is beavatkoztak a harcba. Szempillantás alatt megszületett az ítélet: falhoz kell állítani a falu egész férfinépét, a sihedertől az aggastyánig. Tizenketten álltak a kivégzőosztag elé, egy perc múlva nem volt bennük élet. Az asszonyok azt mondják, különösen a fiatal katonák voltak irgalmatlanok. Látszott, úgy belejöttek az ölésbe, hogy nekik semmit nem jelentett az emberélet. Egy túlélője azért mégis volt a mészárlásnak, éppen az akkor még kislány Molnárné édesapja. Mikor fölhajtották a pincéből - még nem tudhatta, milyen szándékkal - a karján ült kétéves kisfia, s a nyomában kitódultak síró, sikoltozó gyerekei is. És egy idősebb, nyilván családos orosz intett neki, hogy ő visszamehet. Alighogy magára húzta a pinceajtót, kint fölugattak a fegyverek...

Az oroszok amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan távoztak is, szinte csak percekig időztek Kápolnapusztán.

Kutatásaink szerint a vérengzést a 106. gárda lövészhadosztály 347. gárda lövészezrede követte el.

A háború mély nyomokat hagyott a helyiek emlékezetében. Csanádi Imre Zámolyi költő az alábbi sorokkal emlékezik.

Csanádi Imre

ISMERETLEN KATONA

Ahol találtak, ahol vége lőn,

elkaparták a marhalegelőn.

Hadak nyomán holttestek mindenütt bűzlőn,

kifosztva ő is ott feküdt.

Nemhogy bakancs: mása sem maradt-

dögcédula, vagy levél, vagy irat.

Émelygő-szánó, hajszolt emberek g

gödörbe húzták: ki sirat, gyerek?

Nyugszik azóta, névtelen halott,

magába, olcsó fakereszt alatt.

A szőlők útja mellett, ott pihen,

a vérre-torkos Vértes töviben,

silány sírban, az is kővel ragyás,

alig látszik halomnak, -de vigyáz

az állami pásztor, hogy sanyarú

füvéért meg ne gázolhassa juh;

nem fordul rá traktor, szekérkerék;

kijár neki virág egy-egy marék:

viszik-hordják rá, sértett, hű, konok

gyászban, a csöndes parasztasszonyok.