Simon László vezérkari őrnagy 

1944 december végén a huszárhadosztály a Vértes területén foglalja el védőállásait. magyar katonák harci morálja, és a háború megnyerésébe vetett hitük ekkor már korántsem volt éppen szilárdnak mondható. Ehhez hozzájárult még részben Simon László vezérkari őrnagy 1945. január 11-én bekövetkezett titokzatos öngyilkosága – egyesek szerint meggyilkolása – amelyről ugyancsak értesültek a hadosztály katonái. Simon László a korabeli jelentések szerint megírta búcsúlevelét, majd főbe lőtte magát.

" Nem tudok másként cselekedni! ...Az én szomorú végem legyen figyelmeztetés arra, hogy így nem lehet harcba vinni csapatokat. Nem gyávaságból megyek el, hanem azért, hogy ebből a tettből sok ezer embernek java származzék. Családomat ne értesítsék, hogy hitük megmaradjon az ostrom szomorú napjaiban." "Zoltán! Rád bízom Máriát és a gyermeket, valamint őt, aki jönni fog. Nem tudom, hogy mi lesz velük, de Neked meg kell értük maradnod. A te erőd az én egyetlen reménységem."

A történet mindmáig megoldatlan, kimondatlan, ellentmondásokkal átszőtt kesze-kuszaságát próbálom most értelmezni, összefoglalni. Mivel ebben az időszakban gyakorlatilag is szinte elfogyott a hadosztály, ezért mindenkit beletöltöttek annak roncsaiba, akit csak tudtak. Így kerültek aztán behívásra az utolsó pillanatokban a mindössze 16–17 éves fiatal leventék. Személyesen is volt alkalmam találkozni néhány éve az utolsók egyikével, a győri Hatejer Jánossal, aki elmesélte történetüket. 1945 januárjában szinte semmiféle kiképzés nélkül Kőhányáspuszta elfoglalásakor esett át a tűzkeresztségen. Kiképzésükről így emlékezett vissza: 

"Komáromban a Monostori Erődben beöltöztettek, felfegyvereztek bennünket, és elindultunk a frontra. A kiképzésünk annyi volt, hogy egy homokbányában öt darab lőszerrel célba lőttünk."

Később Várgesztes és Oroszlány környékén vetették be őket az első vonalban, majd Szák határában ásták be magukat és várták a szovjet támadást. Szakaszparancsnokuk egy idősebb őrmester próbálta tartani bennük a lelket, és felkészíteni őket arra, amire nem lehet. Aztán egy hideg hajnalon szinte a semmiből hullani kezdtek a fejükre az aknagránátok, és a velük szemben lévő domboldalról rájuk zúdultak a szovjetek.

"Még felocsúdni sem volt időnk, amikor már közvetlenül a beásott bunkerjeinkhez értek. Akik a gödörben voltak, és próbáltak védekezni, azonnal lemészárolták egy géppisztolysorozattal. Mi kimásztunk a gödörből, és felemeltük a kezünket. Az őrmester úr megpróbálta viszonozni a tüzet, de azonnal kapott egy sorozatot, amely mindkét combját szinte kettéfűrészelte. Mi ketten az egyik leventetársammal felemeltük, és próbáltuk cipelni, még élt. Csak nyöszörgött, nyögdécselt. Körbevettek minket az oroszok, és az egyik előre parancsolt minket. Elindultunk, cipeltük az őrmesterünket, aki csak egyfolytában jajveszékelt. Ekkor az orosz valószínűleg megunta, és szó szerint egy sorozattal kilőtte közülünk! Le kellett tennünk az élettelen testét az útmenti árokba, majd minket tovább hajtott. Nemsokára szembejött velünk egy kormosképű tankos, akivel váltott néhány szót. Semmit sem értettünk a beszélgetésükből, csak arra lettünk figyelmesek, hogy beszéd közben a tankos az árokra mutat. Ekkor semmi kétségünk nem volt, hogy mi is az árokban fogjuk végezni. Egyszer csak jobbról, néhányszáz méterről hangos füttyszó és kiabálás hallatszott! Odakaptuk a fejünket, és láttuk, hogy egy hadifogolygyűjtőhelyről kiabálnak nekünk. Ma már pontosan tudom, hogy csak ennek a véletlennek köszönhettük az életünket."

 De térjünk vissza Simon László tragikus történetére. Az 1944 nyarán még húszezres állomány megmaradt tagjait gépkocsival Dunaszerdahelyre szállították. Ott a Dunántúlon visszamaradt különítményekből felgyógyult katonákból háromezres alakulatot állítottak fel, akiket a nyilasok fiatalkorú, katonai kiképzésben nem részesült leventékkel "erősítettek" meg. Nekik sem megfelelő fegyverük, sem lőszerük nem volt. Ruházatukról nem is beszélve.

Simon vezérkari őrnagy pontosan felmérte, hogy ezeknek a fiataloknak semmi esélyük a szovjet tankok ellen. Azt is látta, hogy a háború elveszett. Állítólag megtagadta a parancsot, nem akarta vágóhídra vezényelni a tizenéves gyerekeket. Úgy vélte talán, át kellene állni a szovjet oldalra.

A kiképzetlen 16–17 éves fiúk bevetéséről az alábbi visszaemlékezésből is képet kaphatunk:

"A németek itt egy német páncéloscsoporttal támogatott magyar támadást készítenek elő. Éjjel viszem a parancsot Németh Dezső alez. részére, hogy hajnali 5 órakor indítsa meg a támadást. Az út mellett Majkpuszta és Kőhányáspuszta között egy századnyi hiányosan öltöztetett és csak karabéllyal felszerelt levente egységet találok. Sok köztük a fagyott lábú és kezű gyerek. Virradattájban érkeztem vissza Majkpuszta alá, ahol az úton német páncélosok sorakoztak, de 7–8 óra körül már vonultak is vissza, nem vettek részt az ütközetben. A huszárok a tél leghidegebb napjait töltik a Vértesben. Hét napon át állandóan vonalban voltak, sok volt a fagyott ember. A sebesültek nagyrésze megfagyott, mielőtt orvosi ellátást kaphatott volna."

A történet mindmáig megoldatlan, kimondatlan, ellentmondásokkal átszőtt kesze-kuszaságát próbálom most értelmezni, összefoglalni. Mivel ebben az időszakban gyakorlatilag is szinte elfogyott a hadosztály, ezért mindenkit beletöltöttek annak roncsaiba, akit csak tudtak. Így kerültek aztán behívásra az utolsó pillanatokban a mindössze 16–17 éves fiatal leventék. Személyesen is volt alkalmam találkozni néhány éve az utolsók egyikével, a győri Hatejer Jánossal, aki elmesélte történetüket. 1945 januárjában szinte semmiféle kiképzés nélkül Kőhányáspuszta elfoglalásakor esett át a tűzkeresztségen. Kiképzésükről így emlékezett vissza:

"Komáromban a Monostori Erődben beöltöztettek, felfegyvereztek bennünket, és elindultunk a frontra. A kiképzésünk annyi volt, hogy egy homokbányában öt darab lőszerrel célba lőttünk."

Később Várgesztes és Oroszlány környékén vetették be őket az első vonalban, majd Szák határában ásták be magukat és várták a szovjet támadást. Szakaszparancsnokuk egy idősebb őrmester próbálta tartani bennük a lelket, és felkészíteni őket arra, amire nem lehet. Aztán egy hideg hajnalon szinte a semmiből hullani kezdtek a fejükre az aknagránátok, és a velük szemben lévő domboldalról rájuk zúdultak a szovjetek.

"Még felocsúdni sem volt időnk, amikor már közvetlenül a beásott bunkerjeinkhez értek. Akik a gödörben voltak, és próbáltak védekezni, azonnal lemészárolták egy géppisztolysorozattal. Mi kimásztunk a gödörből, és felemeltük a kezünket. Az őrmester úr megpróbálta viszonozni a tüzet, de azonnal kapott egy sorozatot, amely mindkét combját szinte kettéfűrészelte. Mi ketten az egyik leventetársammal felemeltük, és próbáltuk cipelni, még élt. Csak nyöszörgött, nyögdécselt. Körbevettek minket az oroszok, és az egyik előre parancsolt minket. Elindultunk, cipeltük az őrmesterünket, aki csak egyfolytában jajveszékelt. Ekkor az orosz valószínűleg megunta, és szó szerint egy sorozattal kilőtte közülünk! Le kellett tennünk az élettelen testét az útmenti árokba, majd minket tovább hajtott. Nemsokára szembejött velünk egy kormosképű tankos, akivel váltott néhány szót. Semmit sem értettünk a beszélgetésükből, csak arra lettünk figyelmesek, hogy beszéd közben a tankos az árokra mutat. Ekkor semmi kétségünk nem volt, hogy mi is az árokban fogjuk végezni. Egyszer csak jobbról, néhányszáz méterről hangos füttyszó és kiabálás hallatszott! Odakaptuk a fejünket, és láttuk, hogy egy hadifogolygyűjtőhelyről kiabálnak nekünk. Ma már pontosan tudom, hogy csak ennek a véletlennek köszönhettük az életünket."

 De térjünk vissza Simon László tragikus történetére. Az 1944 nyarán még húszezres állomány megmaradt tagjait gépkocsival Dunaszerdahelyre szállították. Ott a Dunántúlon visszamaradt különítményekből felgyógyult katonákból háromezres alakulatot állítottak fel, akiket a nyilasok fiatalkorú, katonai kiképzésben nem részesült leventékkel "erősítettek" meg. Nekik sem megfelelő fegyverük, sem lőszerük nem volt. Ruházatukról nem is beszélve.

Simon vezérkari őrnagy pontosan felmérte, hogy ezeknek a fiataloknak semmi esélyük a szovjet tankok ellen. Azt is látta, hogy a háború elveszett. Állítólag megtagadta a parancsot, nem akarta vágóhídra vezényelni a tizenéves gyerekeket. Úgy vélte talán, át kellene állni a szovjet oldalra.

A kiképzetlen 16–17 éves fiúk bevetéséről az alábbi visszaemlékezésből is képet kaphatunk:

"A németek itt egy német páncéloscsoporttal támogatott magyar támadást készítenek elő. Éjjel viszem a parancsot Németh Dezső alez. részére, hogy hajnali 5 órakor indítsa meg a támadást. Az út mellett Majkpuszta és Kőhányáspuszta között egy századnyi hiányosan öltöztetett és csak karabéllyal felszerelt levente egységet találok. Sok köztük a fagyott lábú és kezű gyerek. Virradattájban érkeztem vissza Majkpuszta alá, ahol az úton német páncélosok sorakoztak, de 7–8 óra körül már vonultak is vissza, nem vettek részt az ütközetben. A huszárok a tél leghidegebb napjait töltik a Vértesben. Hét napon át állandóan vonalban voltak, sok volt a fagyott ember. A sebesültek nagyrésze megfagyott, mielőtt orvosi ellátást kaphatott volna."

A történet mindmáig megoldatlan, kimondatlan, ellentmondásokkal átszőtt kesze-kuszaságát próbálom most értelmezni, összefoglalni. Mivel ebben az időszakban gyakorlatilag is szinte elfogyott a hadosztály, ezért mindenkit beletöltöttek annak roncsaiba, akit csak tudtak. Így kerültek aztán behívásra az utolsó pillanatokban a mindössze 16–17 éves fiatal leventék. Személyesen is volt alkalmam találkozni néhány éve az utolsók egyikével, a győri Hatejer Jánossal, aki elmesélte történetüket. 1945 januárjában szinte semmiféle kiképzés nélkül Kőhányáspuszta elfoglalásakor esett át a tűzkeresztségen. Kiképzésükről így emlékezett vissza:

"Komáromban a Monostori Erődben beöltöztettek, felfegyvereztek bennünket, és elindultunk a frontra. A kiképzésünk annyi volt, hogy egy homokbányában öt darab lőszerrel célba lőttünk."

Később Várgesztes és Oroszlány környékén vetették be őket az első vonalban, majd Szák határában ásták be magukat és várták a szovjet támadást. Szakaszparancsnokuk egy idősebb őrmester próbálta tartani bennük a lelket, és felkészíteni őket arra, amire nem lehet. Aztán egy hideg hajnalon szinte a semmiből hullani kezdtek a fejükre az aknagránátok, és a velük szemben lévő domboldalról rájuk zúdultak a szovjetek.

"Még felocsúdni sem volt időnk, amikor már közvetlenül a beásott bunkerjeinkhez értek. Akik a gödörben voltak, és próbáltak védekezni, azonnal lemészárolták egy géppisztolysorozattal. Mi kimásztunk a gödörből, és felemeltük a kezünket. Az őrmester úr megpróbálta viszonozni a tüzet, de azonnal kapott egy sorozatot, amely mindkét combját szinte kettéfűrészelte. Mi ketten az egyik leventetársammal felemeltük, és próbáltuk cipelni, még élt. Csak nyöszörgött, nyögdécselt. Körbevettek minket az oroszok, és az egyik előre parancsolt minket. Elindultunk, cipeltük az őrmesterünket, aki csak egyfolytában jajveszékelt. Ekkor az orosz valószínűleg megunta, és szó szerint egy sorozattal kilőtte közülünk! Le kellett tennünk az élettelen testét az útmenti árokba, majd minket tovább hajtott. Nemsokára szembejött velünk egy kormosképű tankos, akivel váltott néhány szót. Semmit sem értettünk a beszélgetésükből, csak arra lettünk figyelmesek, hogy beszéd közben a tankos az árokra mutat. Ekkor semmi kétségünk nem volt, hogy mi is az árokban fogjuk végezni. Egyszer csak jobbról, néhányszáz méterről hangos füttyszó és kiabálás hallatszott! Odakaptuk a fejünket, és láttuk, hogy egy hadifogolygyűjtőhelyről kiabálnak nekünk. Ma már pontosan tudom, hogy csak ennek a véletlennek köszönhettük az életünket."

 De térjünk vissza Simon László tragikus történetére. Az 1944 nyarán még húszezres állomány megmaradt tagjait gépkocsival Dunaszerdahelyre szállították. Ott a Dunántúlon visszamaradt különítményekből felgyógyult katonákból háromezres alakulatot állítottak fel, akiket a nyilasok fiatalkorú, katonai kiképzésben nem részesült leventékkel "erősítettek" meg. Nekik sem megfelelő fegyverük, sem lőszerük nem volt. Ruházatukról nem is beszélve.

Simon vezérkari őrnagy pontosan felmérte, hogy ezeknek a fiataloknak semmi esélyük a szovjet tankok ellen. Azt is látta, hogy a háború elveszett. Állítólag megtagadta a parancsot, nem akarta vágóhídra vezényelni a tizenéves gyerekeket. Úgy vélte talán, át kellene állni a szovjet oldalra.

A kiképzetlen 16–17 éves fiúk bevetéséről az alábbi visszaemlékezésből is képet kaphatunk:

"A németek itt egy német páncéloscsoporttal támogatott magyar támadást készítenek elő. Éjjel viszem a parancsot Németh Dezső alez. részére, hogy hajnali 5 órakor indítsa meg a támadást. Az út mellett Majkpuszta és Kőhányáspuszta között egy századnyi hiányosan öltöztetett és csak karabéllyal felszerelt levente egységet találok. Sok köztük a fagyott lábú és kezű gyerek. Virradattájban érkeztem vissza Majkpuszta alá, ahol az úton német páncélosok sorakoztak, de 7–8 óra körül már vonultak is vissza, nem vettek részt az ütközetben. A huszárok a tél leghidegebb napjait töltik a Vértesben. Hét napon át állandóan vonalban voltak, sok volt a fagyott ember. A sebesültek nagyrésze megfagyott, mielőtt orvosi ellátást kaphatott volna."

A történet mindmáig megoldatlan, kimondatlan, ellentmondásokkal átszőtt kesze-kuszaságát próbálom most értelmezni, összefoglalni. Mivel ebben az időszakban gyakorlatilag is szinte elfogyott a hadosztály, ezért mindenkit beletöltöttek annak roncsaiba, akit csak tudtak. Így kerültek aztán behívásra az utolsó pillanatokban a mindössze 16–17 éves fiatal leventék. Személyesen is volt alkalmam találkozni néhány éve az utolsók egyikével, a győri Hatejer Jánossal, aki elmesélte történetüket. 1945 januárjában szinte semmiféle kiképzés nélkül Kőhányáspuszta elfoglalásakor esett át a tűzkeresztségen. Kiképzésükről így emlékezett vissza:

"Komáromban a Monostori Erődben beöltöztettek, felfegyvereztek bennünket, és elindultunk a frontra. A kiképzésünk annyi volt, hogy egy homokbányában öt darab lőszerrel célba lőttünk."

Később Várgesztes és Oroszlány környékén vetették be őket az első vonalban, majd Szák határában ásták be magukat és várták a szovjet támadást. Szakaszparancsnokuk egy idősebb őrmester próbálta tartani bennük a lelket, és felkészíteni őket arra, amire nem lehet. Aztán egy hideg hajnalon szinte a semmiből hullani kezdtek a fejükre az aknagránátok, és a velük szemben lévő domboldalról rájuk zúdultak a szovjetek.

"Még felocsúdni sem volt időnk, amikor már közvetlenül a beásott bunkerjeinkhez értek. Akik a gödörben voltak, és próbáltak védekezni, azonnal lemészárolták egy géppisztolysorozattal. Mi kimásztunk a gödörből, és felemeltük a kezünket. Az őrmester úr megpróbálta viszonozni a tüzet, de azonnal kapott egy sorozatot, amely mindkét combját szinte kettéfűrészelte. Mi ketten az egyik leventetársammal felemeltük, és próbáltuk cipelni, még élt. Csak nyöszörgött, nyögdécselt. Körbevettek minket az oroszok, és az egyik előre parancsolt minket. Elindultunk, cipeltük az őrmesterünket, aki csak egyfolytában jajveszékelt. Ekkor az orosz valószínűleg megunta, és szó szerint egy sorozattal kilőtte közülünk! Le kellett tennünk az élettelen testét az útmenti árokba, majd minket tovább hajtott. Nemsokára szembejött velünk egy kormosképű tankos, akivel váltott néhány szót. Semmit sem értettünk a beszélgetésükből, csak arra lettünk figyelmesek, hogy beszéd közben a tankos az árokra mutat. Ekkor semmi kétségünk nem volt, hogy mi is az árokban fogjuk végezni. Egyszer csak jobbról, néhányszáz méterről hangos füttyszó és kiabálás hallatszott! Odakaptuk a fejünket, és láttuk, hogy egy hadifogolygyűjtőhelyről kiabálnak nekünk. Ma már pontosan tudom, hogy csak ennek a véletlennek köszönhettük az életünket."

 De térjünk vissza Simon László tragikus történetére. Az 1944 nyarán még húszezres állomány megmaradt tagjait gépkocsival Dunaszerdahelyre szállították. Ott a Dunántúlon visszamaradt különítményekből felgyógyult katonákból háromezres alakulatot állítottak fel, akiket a nyilasok fiatalkorú, katonai kiképzésben nem részesült leventékkel "erősítettek" meg. Nekik sem megfelelő fegyverük, sem lőszerük nem volt. Ruházatukról nem is beszélve.

Simon vezérkari őrnagy pontosan felmérte, hogy ezeknek a fiataloknak semmi esélyük a szovjet tankok ellen. Azt is látta, hogy a háború elveszett. Állítólag megtagadta a parancsot, nem akarta vágóhídra vezényelni a tizenéves gyerekeket. Úgy vélte talán, át kellene állni a szovjet oldalra.

A kiképzetlen 16–17 éves fiúk bevetéséről az alábbi visszaemlékezésből is képet kaphatunk:

"A németek itt egy német páncéloscsoporttal támogatott magyar támadást készítenek elő. Éjjel viszem a parancsot Németh Dezső alez. részére, hogy hajnali 5 órakor indítsa meg a támadást. Az út mellett Majkpuszta és Kőhányáspuszta között egy századnyi hiányosan öltöztetett és csak karabéllyal felszerelt levente egységet találok. Sok köztük a fagyott lábú és kezű gyerek. Virradattájban érkeztem vissza Majkpuszta alá, ahol az úton német páncélosok sorakoztak, de 7–8 óra körül már vonultak is vissza, nem vettek részt az ütközetben. A huszárok a tél leghidegebb napjait töltik a Vértesben. Hét napon át állandóan vonalban voltak, sok volt a fagyott ember. A sebesültek nagyrésze megfagyott, mielőtt orvosi ellátást kaphatott volna."

A történet mindmáig megoldatlan, kimondatlan, ellentmondásokkal átszőtt kesze-kuszaságát próbálom most értelmezni, összefoglalni. Mivel ebben az időszakban gyakorlatilag is szinte elfogyott a hadosztály, ezért mindenkit beletöltöttek annak roncsaiba, akit csak tudtak. Így kerültek aztán behívásra az utolsó pillanatokban a mindössze 16–17 éves fiatal leventék. Személyesen is volt alkalmam találkozni néhány éve az utolsók egyikével, a győri Hatejer Jánossal, aki elmesélte történetüket. 1945 januárjában szinte semmiféle kiképzés nélkül Kőhányáspuszta elfoglalásakor esett át a tűzkeresztségen. Kiképzésükről így emlékezett vissza:

"Komáromban a Monostori Erődben beöltöztettek, felfegyvereztek bennünket, és elindultunk a frontra. A kiképzésünk annyi volt, hogy egy homokbányában öt darab lőszerrel célba lőttünk."

Később Várgesztes és Oroszlány környékén vetették be őket az első vonalban, majd Szák határában ásták be magukat és várták a szovjet támadást. Szakaszparancsnokuk egy idősebb őrmester próbálta tartani bennük a lelket, és felkészíteni őket arra, amire nem lehet. Aztán egy hideg hajnalon szinte a semmiből hullani kezdtek a fejükre az aknagránátok, és a velük szemben lévő domboldalról rájuk zúdultak a szovjetek.

"Még felocsúdni sem volt időnk, amikor már közvetlenül a beásott bunkerjeinkhez értek. Akik a gödörben voltak, és próbáltak védekezni, azonnal lemészárolták egy géppisztolysorozattal. Mi kimásztunk a gödörből, és felemeltük a kezünket. Az őrmester úr megpróbálta viszonozni a tüzet, de azonnal kapott egy sorozatot, amely mindkét combját szinte kettéfűrészelte. Mi ketten az egyik leventetársammal felemeltük, és próbáltuk cipelni, még élt. Csak nyöszörgött, nyögdécselt. Körbevettek minket az oroszok, és az egyik előre parancsolt minket. Elindultunk, cipeltük az őrmesterünket, aki csak egyfolytában jajveszékelt. Ekkor az orosz valószínűleg megunta, és szó szerint egy sorozattal kilőtte közülünk! Le kellett tennünk az élettelen testét az útmenti árokba, majd minket tovább hajtott. Nemsokára szembejött velünk egy kormosképű tankos, akivel váltott néhány szót. Semmit sem értettünk a beszélgetésükből, csak arra lettünk figyelmesek, hogy beszéd közben a tankos az árokra mutat. Ekkor semmi kétségünk nem volt, hogy mi is az árokban fogjuk végezni. Egyszer csak jobbról, néhányszáz méterről hangos füttyszó és kiabálás hallatszott! Odakaptuk a fejünket, és láttuk, hogy egy hadifogolygyűjtőhelyről kiabálnak nekünk. Ma már pontosan tudom, hogy csak ennek a véletlennek köszönhettük az életünket."

 De térjünk vissza Simon László tragikus történetére. Az 1944 nyarán még húszezres állomány megmaradt tagjait gépkocsival Dunaszerdahelyre szállították. Ott a Dunántúlon visszamaradt különítményekből felgyógyult katonákból háromezres alakulatot állítottak fel, akiket a nyilasok fiatalkorú, katonai kiképzésben nem részesült leventékkel "erősítettek" meg. Nekik sem megfelelő fegyverük, sem lőszerük nem volt. Ruházatukról nem is beszélve.

Simon vezérkari őrnagy pontosan felmérte, hogy ezeknek a fiataloknak semmi esélyük a szovjet tankok ellen. Azt is látta, hogy a háború elveszett. Állítólag megtagadta a parancsot, nem akarta vágóhídra vezényelni a tizenéves gyerekeket. Úgy vélte talán, át kellene állni a szovjet oldalra.

A kiképzetlen 16–17 éves fiúk bevetéséről az alábbi visszaemlékezésből is képet kaphatunk:

"A németek itt egy német páncéloscsoporttal támogatott magyar támadást készítenek elő. Éjjel viszem a parancsot Németh Dezső alez. részére, hogy hajnali 5 órakor indítsa meg a támadást. Az út mellett Majkpuszta és Kőhányáspuszta között egy századnyi hiányosan öltöztetett és csak karabéllyal felszerelt levente egységet találok. Sok köztük a fagyott lábú és kezű gyerek. Virradattájban érkeztem vissza Majkpuszta alá, ahol az úton német páncélosok sorakoztak, de 7–8 óra körül már vonultak is vissza, nem vettek részt az ütközetben. A huszárok a tél leghidegebb napjait töltik a Vértesben. Hét napon át állandóan vonalban voltak, sok volt a fagyott ember. A sebesültek nagyrésze megfagyott, mielőtt orvosi ellátást kaphatott volna."