A civilek megpróbáltatásai, tragédiák

2023.12.01

A civilek szenvedései

Ahogy az elesettek esetében, úgy a Vértes településein élő civil lakosság esetében is igaz volt, hogy nemzetiségük meghatározta a további sorsukat. Teljesen másként viselkedtek a megszálló orosz csapatok azokon a településeken, ahol szlovák kisebbség élt és megint másként, ahol magyar, vagy sváb volt a lakosság összetétele. Az ország más részeihez képest ebben a térségben sokkal nagyobb volt a lakossággal szembeni erőszakos cselekmények aránya. De sorsukat befolyásolhatta az is, hogy mennyi időt töltöttek a megszálló alakulatok a térségben. Voltak hazánkban települések, amelyek csupán néhány napig, vagy szinte egyáltalán nem voltak a harcokban érintettek. Mert stratégiailag nem volt fontos, vagy nagyon hamar átrohant rajta a front. A Vértes területén ezzel ellentétben hónapokig tartó, néha hullámzó állóháború alakult ki. Befolyásoló tényező lehetett még a megszálló egység morálja, illetve a parancsnokaik hozzáállása. Talán a túlzottan kemény védelemnek köszönhetően itt a harcok sokáig elhúzódtak, ennek következtében rengeteg indulat gyülemlett fel a katonákban, amelyeket azután a helyieken, főleg asszonyokon, lányokon vezettek le.  

Egyikük volt egy akkor még alig 20 éves fiatalasszony, Polcz Alaine. Férjével Jánossal együtt menekültek ide Csákvárra a háború elől. Azt hihették, talán idáig nem ér el a front?! Tévedtek.



Az események sajnos itt is utolérték őket, erről a rendszerváltás után megjelent "Asszony a fronton" című könyvében ír részletesen.

Néhány gondolat álljon hát itt tőle, bemutatja milyen volt Csákvár közvetlenül a háború előtt, és közben:

"Még jóval azelőtt, egyszer késő ősszel bementem Székesfehérvárra. Akkor már tisztában voltunk azzal, hogy vészesen közeledik a front. Valamilyen katolikus ünnep lehetett (akkor én még református voltam), a templom telis-tele virággal, zsúfolva emberekkel, tömjéneztek és énekelték a melegben egymás után sokszor, feltartóztathatatlanul:

Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! 

Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: 

Magyarországról, édes hazánkról, Ne felejtkezzél el szegény magyarokról! 

Sírtak és énekeltek, égtek a gyertyák, úgy könyörögtek, hogy Mária védje meg Magyarországot.  De legalábbis Székesfehérvárt. Ilyen könyörgésnek ellenállhat valaki? – gondoltam szorongva, és félni kezdtem. Nem ismertem még azokat a szörnyűségeket, amik később bekövetkeztek. Később, amikor Székesfehérvár többször gazdát váltott, az oroszok késsel levágták azoknak a nőknek a mellét, akik összeadták magukat a németekkel, miután előzőleg már megerőszakolták őket az oroszok. Sejtelmem sem volt ilyen szörnyűségekről, mégis ott, a templomban baljóslatú végzetet éreztem a táj, a hely felett. Ez volt az első pillanat, mikor rettenetes félelem fogott el. Sírtam és imádkoztam. Aztán kijöttem a templomból, és azt gondoltam, hogy tömeg-szuggesztió volt, érzékeny lettem. Végtére is erre vártunk, hát most átesünk a frontszakaszon, és vége lesz a háborúnak. […]"


"János néha morgott, hogy rossz a koszt. Pedig milyen jó volt – csak később tudtuk meg. Én már akkor is megbecsültem, noha más volt, mint az erdélyi konyha, viszont odahaza már rég kenyér-, cukor-, húsjegyen éltünk. Hársfateát ittunk szaharinnal, élesztőből lisztből csináltunk pástétomot, nyulakat tartottunk, hogy legyen valami hús. Anyám sokat küszködött – de mihelyt körbeültük az ebédlőasztalt, jókedvűen ettünk bármit. Esterházyaknál sok vendég fordult meg. A szakács haragudott, hogy sok a vendég, sok a dolga. Küldték a finom falatokat. A kegyelmes asszony is és a főszakács is. A főszakács főzött az uraságéknak, és egy szakácsnő a harminchat tagú belső személyzetnek. (A kocsisok, kertészek, lovászok, portás, istállófiúk, sofőr, különböző szakemberek külső személyzet volt, ők nem is laktak a kastélyban. Nem tudom, hol kosztoltak.) De azt igen, hogy minden áldott nap üstben főztek nagyon gazdag levest hússal, tésztával vagy galuskával, utána főtt vagy kőelstésztát. Azért, hogyha bárki asszony megbetegedne a faluban, ebédet kaphasson a családjával együtt, továbbá minden átutazó szegényember. Az Esterházy család dolgozói öregkorukra mind házat vettek, és földet (még Mamikám is), már fiatalon szőlőt, borpincékkel. Biztonságban nevelhették gyermekeiket. Dolgozójuk volt bőven; erdészeti hivatal erdőkkel, vadgazdaság, tehenészet hatszáz tehénnel és így tovább. Hatvanezer hold volt a birtok, huszonnégyezer a hitbizomány. Az urasági koszt volt – szerintem – a legrosszabb. Minden levest átpasszíroztak, és utána átszűrtek ritka szövésű, hófehér (pelenka formájú) ruhákon. Alig fűszerezték, az ember nem is tudhatta, hogy mit eszik. A húsok csodálatosan kicifrázva, mint egy kézimunkaterítő, sótalanul, ízetlenül. A tészták, torták, sütemények olyan édesek, hogy nem tudtam lenyelni. Nagy megtiszteltetés volt, és kedves figyelmesség, hogy küldtek a saját ételükből, de nem tudtam élvezni, még enni is csak kedvetlenül. Mit csináljak? Mami csak nézett, mosolygott, ingatta a fejét, elvette előlem a tányért, és valahova elrekkentette. A szakácsnak otthon saját szakácsnője volt. Külön főzetett magának, abból evett (nem csodálom). Néha ő is küldött kóstolót. A legjobb a személyzeti koszt volt. Valami mindig történt. Hol a személyzetnek vágtak disznót, jöttek a disznótoros ebédek-vacsorák, hol Mamival mi magunknak is vágtunk. (Csak azért, hogy küldhessünk majd a családnak.) Az erdészetből vaddisznósonkát küldtek pácolva, füstölve, nyersen, sziklák alatt fagyasztva – olyan volt a színe, mint a rubin. Hajszálvékonyra szeletelve kellett enni. Ha vadászni mentünk, annyi nyulat és foglyot hoztunk haza, hogy alig győztük elkészíteni. Mami szalonnával megtűzdelte a fürj- és fácánmellet, úgy sütötte ki. Néha egyszerűbbre vágytunk, a krumplit vajjal és köménymaggal meghintve ropogósra sütöttük a sütőben. Csak a saját szórakozásunkra főztünk. […]"

"Pusztakőhányástól aztán szekereken mentünk fel Mindszentpusztára, a Vértesbe. Mindszentpuszta egy erdészházból állott, és a melléképületekből: nyári konyha, istálló, ólak, kamrák. Maga a ház elég kicsi volt, pár lépcső vezetett a nyitott verandára (végén budi), a kis előszobából szemben nyílt a konyha, jobbra egy szoba, balra egy szoba. Esterházyné meghagyásából a legféltettebb vadászkutyáikat vittük magunkkal, szám szerint tizenhatot, a kedvenc hátaslovaikat, sok drága vadászfegyvert, prémeket, rengeteg élelmiszert, hasított disznókat. Mivel – mint mondtam volt – a borospincéket még a németek érkezésekor gyorsan kinyitották, s az udvaron folyattak el több ezer liter bort, a drága palackolt különlegességeket pedig a lakosság hordta szét, hát természetesen azt vihettünk belőle, amit akartunk. Lepecsételt, viaszolt, penészes üvegekben több ládába raktuk széna közé a borokat és egyéb tömény italokat. (Egyenes következményként Mindszentpusztán esténként spiccesek voltunk. Ez aztán tűrhetőbbé tette a hangulatunkat – egy darabig.) Nyunyukát is vittük, a sziámimacskánkat. Nyunyuka, lévén, hogy gyűlölte a kutyákat, az egyik német tiszt kutyájának a fejére ugrott, s ki akarta kaparni a szemét. A kutya teljesen védtelen ilyenkor. Szűkölve, vonítva száguldozott. A német katonák elképedve nézték, mi aztán nagy nehezen elfogtuk a kutyát, és levakartuk a fejéről az égő pirosra vált szemű, vadul morgó Nyunyukát. Nagy nehezen belegyömöszöltük egy fedeles kosárba. […]"

"Fel vagyunk készülve az eseményekre – hitték a többiek. Én nem hittem semmit. Valahol belül éreztem, tudtam, hogy tragikus események közelednek. Semmi elől ki nem térhetünk. […]"

"A következő pillanatban csizmával rúgták be az ajtót, úgy havasan megállt az ajtóban egykatona, lövésre emelt géppisztollyal. Sorba ránk emelte a puska csövét, egyetlen hang nélkül. Nem a puskacsövét néztem, hanem mindig azt, akire éppen irányította. Mindenkinek elváltozott az arca, a szeme az egyiknek kitágult, a másiknak összeszűkült… de nem csak ez. Más is. (A félelemnek ezt a játékát az arcokon ezután sokszor volt alkalmam látni.) A döbbent, néma csönd után valamit kérdeztek oroszul. Nem értettük. […]"

"Láttam volt még Pesten azokat a plakátokat, melyeken egy asszony nyakáról egy szovjet katona letépi a keresztet. Hallottam, hogy meggyalázzák az asszonyokat. Röpcédulákat is olvastam, hogy ezt meg ezt csinálják az oroszok. Mindezt nem hittem el, német propaganda – gondoltam. Elképzelhetetlennek találtam, hogy nőket leteperjenek, hogy a gerincüket eltörjék és egyebeket. Aztán azt is megtudtam, hogy a gerinctörés, hogy történik. Végtelenül egyszerű, nem szándékos. […]"

"Egy szép reggel hirtelen összepakoltak mindannyiunkat, adtak egy szekeret, arra föl lehetett tenni a holmi egy részét, Mami fölszállhatott volna, de nem akart, velünk akart jönni. A többieket, minket, gyalog lehajtottak a hegyről egy kis cédulával a kezünkben. Egy kockás füzetből kitépett tenyérnyi cetlire valami rá volt írva cirill betűkkel, nem tudtuk elolvasni. Orosz katona kísért bennünket, természetesen lóháton, mi gyalog mentünk. Amikor leértünk Pusztakőhányásra, ott átadtak egy nagyobb egységnek; elöl ment egypár lovaskatona, utána több férfi és nő, hátul újabb lovas katonák. Így mentünk tovább, nem tudom, merre, ott egy másik csapat csatlakozott hozzánk. […]"

"A kenyeremet akartam reggel elővenni, de csak morzsák voltak a zsebemben, szétmállott. Aztán iszonyú félelmek között elindultunk ebből a házszerűségből, közeledtünk a faluhoz, Csákvárhoz. Délre beértünk. Most is szikrázó napfény, kemény, hideg tél, ragyogó hó. […]"

"Aztán elindultam egyedül. Bekötöttem a fejemet, és elmentem a kommandaturára. Ott már nagyon sokan ültek és várták, hogy sorra kerüljenek Közöttük egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából kitépve. Nyomorult és kétségbeesett volt. "Átmentek rajta az oroszok" – mondta az anyja. – Nem értettem meg. – "Biciklivel?" – kérdeztem. Az asszony dühös lett: "maga bolond? nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?" Hallgattam, amit körülöttem beszéltek. Hogy melyik nőnek tört el a gerince, ki vesztette el az eszméletét, ki vérzik, hogy nem tudják elállítani, férfit kit lőttek agyon, mert védeni próbálta a feleségét. Egyszerre föltárult az az iszonyat, ami körülöttünk van. Egyszerre világossá vált, hogy bent a plébánián, a szovjet katona őrsége mellett, az időnként kedélyesen bejövő, zabráló, ételünket megevő, de féken tartott néhány katonával ismerkedve, mit se tudtunk arról, mi van kint. Lehet, hogy János tudta, csak nem mondta? Ő valamit sejthetett. A magyar katonák se viselkedhettek sokkal tisztességesebben az orosz falvakban. Csak nem voltak ennyire vadak. Itt Kelet tört be Nyugatra. […]"

Ez a sors várt hát a Vértes falvainak, városainak lakosságára, amikor ideért a "felszabadító" Vörös Hadsereg.