A múlt megmentése
2025.07.31
A relikviák varázsa?
Amikor évtizedekkel ezelőtt elkezdtem ezzel foglalkozni, bevallom teljesen elvarázsoltak a tárgyak, relikviák, mindegy, hogy hívjuk. Teljesen elbűvöltek, és minél többet akartam birtokolni belőlük! Azután, amikor megtaláltam, megvásároltam, hazavittem, feltettem egy polcra, ahol senki sem láthatta csak én. Egy idő után egyre nagyobb helységekre volt szükség, hogy tárolni tudjam őket. Majd eljött az a pillanat, amikor ez már egyáltalán nem tett boldoggá. A 12. sisak, a 27. bajonett, már egyáltalán nem okozott semmiféle izgalmat vagy örömet. Rá kellett jönnöm arra, hogy teljesen értelmetlen, amit csinálok, ha ezeket senki sem láthatja. Hiszen éppen a lényegi mondanivalóját zárom börtönbe! Hiszen a tárgyak képesek történeteket mesélni egykori viselőikről.
Ki mivé válik?
Tudom hogy nem szerencsés kritikát megfogalmazni, de... Sok gyűjtőt ismertem ebben az időszakban, majd az idők során szinte mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Nem akarom bántani a hazai gyűjtő társadalmat, de annyi gusztustalan dologgal találkoztam, hogy úgy gondoltam ebből szeretnék kimaradni. Egymást meglopták, átverték, egy-egy tárgy birtoklásáért bármire képesek voltak. Csak az övé legyen, minden áron! Amikor idáig értem a saját történetemben, elkezdtem kiállításokat szervezni, építeni, hogy megmutathassak, elmesélhessek történeteket a látgatóknak. Már rég nem a tárgyak érdekeltek! Ahol még ma is sokan vannak, onnan én már visszafelé jövök! Úgy gondolom van ennek is mint mindennek egy evolúciója, egyfajta személyiségfejlődési szakasza, amin mindenki keresztül megy. De sokan vannak, akik ottragadnak azon a szinten, ahol én voltam az elején. Akinek nem inge, ne vegye magára! Aki pedig magára ismer, gondolkozzon el a fenti sorokon!
A tárgy birtoklása sohasem lehet jó cél!
Azután már az a cél lebegett a szemem előtt, hogy a sok vándorkiállítás után végre egy állandó kiállítást hozhassak létre, közkinccsé tudjam tenni mindazt, amit évtizedek alatt összegyűjtöttem. Nekem nem kell semmi! Mindenről le tudok mondani. Ha meglátok valami nagyon különlegeset, már el tudom fogadni, hogy nem lesz az enyém. Nem lehet minden az enyém, és nem akarom mindenáron birtokolni!
Most, amikor itt állok annak az útnak a végén, amit már régóta terveztem, szerettem volna megvalósítani, minden új értelmezést nyert. Minden saját gyűjtésű tárgyam, és a kutatásaink során előkerült összes tárgy méltó helyére, egy állandó kiállításba kerülhet Várgesztesre. Mert hiszem, hogy azok a tárgyak a helyiek történelmét testesítik meg. Őket illeti! És azok a történetek, amelyeket elmesél majd ez a kiállítás, azokról szól, akik szerették a hazájukat, és meghalni mentek oda azokba a falvakba, tanyákba a haza védelmében.
Kint felejtett történelmünk
A megírt könyveim kapcsán sok történettel és emberrel ismerkedtem meg. Az elveszett huszárláda története is egy ilyen találkozásnak köszönhető, fantasztikus legenda volt az életemben. Ezek ismét kinyitottak nekem egy másik ajtót.
Ausztria
1945 tavaszán a magyar csapatok egy jelentős része Ausztria felé vonult vissza, és igyekeztek elérni a nyugati zóna akkori határát. Bár minden szervezetlennek tűnt, ez valójában nem így történt. A kivonuló csapatok után hatalmas mennyiségű utánpótlást szállítottak ki, és megindult valójában mindennek a kimenekítése. A hatalmas mennyiségű anyag így Ausztriában végezte, és többé sohasem kereste senki. A katonák a fogságba esés előtt sok esetben a derék osztrák gazdákra, hivatalnokokra bízták a kincstári javakat úgymond megőrzésre, erről sok esetben átvételi elismervényt írtak. Akkor még senki sem gondolta, hogy hazánkra vasfüggöny ereszkedik, és soha nem megyünk érte. A derék osztrák szabálykövető gazdák sok esetben megőrizték évtizedekig a rájuk bízott értékeket, gondolták egyszer majd jönnek a magyarok! De soha nem jöttek! Így maradt ott minden az osztrák egereknek a padlásokon, pajtákban. Megadás előtt katonáink igyekeztek a fegyveranyagtól, irat anyagoktól is megszabadulni. Ezek vagy tavakban, folyókban végezték, vagy elásták őket.
Menteni amit még lehet!
Az egyik könyvem megírásakor ismertem meg egy fiatalembert, Székely Csongort. Csongort, aki nem csak nevében Székely! Amikor megismertem őt, és a családja történetét rögtön úgy éreztem van bennünk valami közös. A történelem feltétlen szeretete, és a tárgyak mindenáron történő megmentésének vágya. Nem igazán tudom pontosan leírni a személyiségét, nekem kicsit egy meg nem értett festőre hasonlít. De ez a szó legszorosabb értelmében! Mindössze másfél év leforgása alatt akkora gyűjteményre tett szert kitartó munkával, amit sokan megirigyelhetnének. És persze a sikert lehet irigyelni, lehet utálni, de látni kellene, ami mögötte van! Bejárta szinte egész Ausztriát, maga építette ki a kapcsolatrendszerét a nulláról, és fanatikusan kutatta a magyar csapatok egykori szálláshelyeit, raktárait, régi pajtákat, padlásokat.
