Huszár történetek

2023.12.08

Wack Géza huszár hadnagy

Wack Géza (1922–2016) tényleges katonai szolgálatra 1940. december 2-án Nyíregyházára, a 4. huszárezredhez vonult be. A tartalékos tiszti iskolát ugyanitt végezte el. 1941. július és november között az 1. lovasdandár ukrajnai hadművelete során a 42. lovasszázad egyik rajparancsnokaként frontszolgálatot teljesített. 1942 nyarától a 4/I. huszárosztály osztálysegédtisztje volt. 1942. december 1-én tartalékos zászlóssá léptették elő. Újabb harctéri szolgálata 1944. június 18-án vette kezdetét, mikor a 42. lovasszázad szakaszparancsnokaként részt vett az 1. lovas(huszár)hadosztály keleti hadszíntéri hadműveleteiben. 1944. július 11-én a Pripjaty-mocsarakban, Kosszovnál váll-lövéssel megsebesült, és előbb a varsói, majd magyarországi hadikórházakban ápolták. Felgyógyulása után újra bevonult eredeti alakulatához. A Vértes-hegységben vívott harcok során tanúsított bátorságáért 1945. márciusban soron kívül tartalékos hadnaggyá léptették elő.

1944 őszén már az alföldi súlyos harcok részese. A tiszaugi hídfőt személyesen vezetett rohammal foglalta vissza románoktól, a későbbi küzdelmek során Újkécskénél ismét megsebesült. Felépülését követően már a Vértesben csatlakozik seregtestéhez. Januárban sikeres rohamot vezetett a Pusztavám melletti magaslat visszafoglalására, majd a Kotló-hegyi hőstett következett, egy igazi huszáros bravúr. Önként jelentkezett, hogy egy tiszti járőrrel felderítést végez az oroszok által elfoglalt Csákvár községben. Az éjszakában, -20 fokos hidegben, térdig érő hóban indult a csapat, és sikeresen túljutott az orosz vonalakon. Egészen Csákvár belsejéig hatoltak, a sötétben a fehér álcalepelben menetelő egység nem tűnt fel az ellenségnek. Ekkor egy túlbuzgó őr felismerte, hogy nem oroszok, és le kellett lőni, amelyet Wack Géza hajtott végre. Erre kitört a pánik, a megszállók hatalmas lövöldözésbe kezdtek vaktában, melynek során az egyik huszár páncélököllel kilőtt egy tankot. A zavart kihasználva a huszárok visszavonultak, és veszteség nélkül elérték a magyar vonalakat.

"Bármilyen feladatot kapott az osztály, természetes volt, hogy az én szakaszom legyen az elővéd. Meg kell jegyeznem, hogy ez a szakasz, amelynek a létszáma alig volt több mint egy raj, de nagyszerű, kimondottan vagány, sokat próbált huszárból állott, akiket sikerült még a Csallóközben kiválogatnom. Január végén kaptuk a parancsot, hogy az osztály foglalja el a Kotlóhegyet, ami meg is történt. Csákvár felé az utolsó domb volt részben erdővel borítva. Csákváron már egész komoly orosz erő volt, páncélosokkal, egy hadosztályparancsnok vezetésével. A mi erőnk viszont nagyon kevés volt az ellenséghez képest és elképzelhetetlen gondolat volt, hogy esetleg még Csákvárt is el akarjuk foglalni. A Kotlóhegy elfoglalására a támadást természetesen én vezettem a szakaszommal. Ez simán ment, ellenállással nem találkoztunk a térden felül érő havon kívül, amivel nekünk kellett megbirkóznunk. Fent voltunk a Kotlóhegyen. Hamarosan besötétedett. Meleg ételről, sőt a parancsnoksággal való komolyabb kapcsolatról nem lehetett szó, egy telefonvonalon kívül. A hideg nemsokára -20°C alá süllyedt. Szóval a helyzet meglehetősen vigasztalan volt. A magam részéről még hozzájött, hogy egy ronda gyomorgörccsel kínlódtam. Összegömbölyödve ültem egy összehányt hótorlasz mögött. El kell mondanom, hogy egy "ukrajnának" nevezett, még a fronton szerzett fertőzés következménye volt mindannyiunkban, egy olyan gyomornyavalya, ami a leglehetetlenebb időpontokban jött elő, és akkor teljesen kiütötte az embert.

Este az osztályparancsnokságról telefonparancsot kaptunk, hogy egy önként jelentkező tiszti járőr menjen Csákvárra és derítse fel. Koltay volt az osztály kotlóhegyi részlegének a parancsnoka, Mihályi alezredes Kőhányáspusztán maradt. Koltay összehívta a tisztikart és felszólította, hogy jelentkezzenek önként erre a feladatra. Én még mindig összegörnyedve gubbasztottam a hócsomó mögött. A felhívásra senki se jelentkezett – talán, mert annyira kilátástalannak látszott a helyzet? – És erre Koltay az én szakaszom legjavát jelölte ki egyenként ebbe a felderítő járőrbe. 

Biztos voltam benne, hogy valami vagány-hülyeséget fognak csinálni, ami egy oroszokkal teli faluban nem volt ajánlatos. Ez már nekem is sok volt. Nem engedhettem el kedvenc embereimet egyedül, egy ilyen kockázatos vállalkozásra!

Felkászálódtam a hótorlasz mögül, nagy nehezen és jelentettem Koltaynak, hogy vállalom a feladatot. Térkép csak egy volt. Szerencsére tiszta, csillagos éjszaka volt és Koltay az egyik csillagot jelölte meg irányként Csákvár felé. Mint már említettem, térden felüli hó volt és mínusz 20 fok körüli hőmérséklet. Elindultunk. Az utolsó pillanatban Koltay még egy rajnyi erőt adott mellém, egy szakaszvezető parancsnoksága alatt, biztonsági tartalékként.

Hófehér öltözetünkben alig ütöttünk el a környezetünktől. Egyenruhánk felett fregoli – belül zöldes, kívül fehér paplanruhánk volt, afelett pedig kétrészes, fehér vászon leplező felsőruha, az ún. hólepel. Olyanok voltunk a hófehér környezetben, mint a kísértetek. Alig mentünk 100 métert, megállítottam a társaságot és addig nem mentünk tovább, amíg mindent, ami a legkisebb zajt is okozhatta volna, a géppuska-hevedereket – mivel német villámgéppuskánk volt –, az egyéb fegyverzetet annyira le nem kötöztük, hogy mikor újra elindultunk, semmi zajt se lehetett hallani. Most már teljesen olyanok voltunk, mint egy libasorban haladó kísértetcsapat. Feltételezhető volt, hogy az oroszok Csákvár körül legalább egy figyelő láncot tartanak, amin át kellett csúsznunk, ha be akartunk jutni a községbe. Az oroszok aktivitására jellemző volt, hogy a hátra vezető telefonvonalunkat is, ami az egyetlen összeköttetést jelentette, elvágták. Az erdőből feltűnés nélkül értünk ki a Csákvár fölötti szőlőhegyre. Előttünk egy országút, mögötte egy magaslaton orosz ütegállás látszott tisztán, a csillagok fényénél. Balra tőlünk, a szőlőhegy mögött húzódott Csákvár.

A tartalékrajt a szakaszvezető parancsnoksága alatt az erdő szélén hagytam, hogy majd biztosítsa a visszajövetelünket, a rajnyi rohamszakaszommal pedig elindultunk a falu felé.

Itt emelem ki újból, hogy ez a maroknyi huszár a legnagyszerűbb társaság volt, akikkel a fronton, valaha is együtt dolgoztam.

Magamról pedig annyit, hogy a sok hótaposással velejáró, nehéz testi munka a kínzó gyomorgörcsöt teljesen elmulasztotta. Húzódtunk, mentünk a faluba. Időnként szembe jött velünk néhány orosz katona, de nyugodtan elmentünk egymás mellett, a fehér lepel alatt mind egyformák voltunk. Szerencsénkre egyik se próbált beszédbe elegyedni velünk, hiszen akkor egészen másként alakult volna a helyzetünk. Késő éjszaka volt és istentelen hideg!

Egyszerre csak egy nagy ház elé érkeztünk. A nagy udvar első részén egy szekér állt, mögötte egy őrszem, hátán valamiféle lőfegyverrel. Az udvar hátsó felében valami nagy, sötét tárgy feketéllett, ami lehetett egy tank is, de hogy valójában mi volt, nem volt időnk megállapítani. Az jutott az eszembe, hogy nem ártana egy foglyot is vinni magunkkal. Hirtelen felegyenesedtem az orosz előtt és rákiabáltam: "hore ruki!" Apám harctéri meséiből emlékeztem arra, hogy ez valami olyat jelent, hogy "kezeket föl!" Az orosz, érthető módon, halálosan megijedt, de ahelyett, hogy felemelte volna a kezét, hatalmasat ordított és a hátán levő fegyvere után kapkodott. Kénytelen voltam, a most kitűnően működő géppisztolyomból, egy sorozattal elhallgattatni.

Erre a lármára persze elszabadult a pokol, különösen, amikor Selettye nevű huszárom is kilőtt egy páncélöklöt a háttérben álló, sötétlő valamire, ami óriási robajjal azonnal fel is robbant.

A robbanás zaja persze már messze, az egész faluba elhangzott, mire az oroszok nagy lármával riadóztattak. Nekünk pedig ideje volt gyorsan, "olajra lépni"! Az álmukból felriasztott oroszok hirtelen azt se tudták, hol keressenek bennünket. A lényeg az, hogy mi mindenféle mellékutakon, kerítéseken, udvarokon át, bántatlanul elértük kiindulási helyünket, az erdő szélét. Az otthagyott biztonsági tartalékkal együtt, a kitaposott úton már gyorsabban haladva, hamarosan visszatértünk a Kotlóhegyre.

Koltay nagy örömmel fogadott, különösen, amikor jelentettem, hogy az egész vállalkozást egyetlen karcolás nélkül megúsztuk.

Nekem az egész olyannak tűnt, mintha egy alvó oroszlán pofaszőreit húzogattuk volna. A hatás viszont mégis megvolt. Utólag tudtuk meg, hogy az oroszok egész éjjel, órákon keresztül lőtték egymást. "

Wack Géza visszaemlékezése alapján