Anyai dédapaim egyikét Nagy Gyulának hívták. Fegyverneken lakott és "uradalmifőgépész"-ként dolgozott. Ez akkoriban kiemelkedő műszaki tudást és iskolázottságot követelt meg. Az I.Világháborúban ezért dédapámat az Osztrák-Magyar Monarchiahaditengerészetéhez sorozták behajógépésznek. Sajnos a hajóját eltalálták, ő pedig azzal süllyedt hullámsírba. Akkor már három fiavolt. Róla ennél többet nem tudunk, még a hajópontos nevét és sorsát sem sikerült kikutatnom. Özvegye, a dédmamám haláláig Fegyverneken maradt. A nehéz sors ellenére odafigyelt a gyerekek taníttatására. A háromfiút Gyulának, Ferencnek és Sándornak hívták. Nagy Sándor – a nagyapám–Törökszentmiklóson jött a világra 1913. december 12-én. Neki szintén három gyermeke született, de akkor már tombolt a II. Világháború. Amikor Magyarországon folytak a harcok, így búcsúzott el feleségétől: Hozzátok a Holdról is visszajövök! Így is tett volna. Ferenc bátyja megjárta a hadifogságot, ő hazatért. Nagyapám azonban oda ment, ahonnan nincs visszaút. Oroszlány közelében, Majkpusztánál érte utol a halál. Így írnak ezekről a sokak számára tragikus napokról:"Majkpusztánál 1945 elején a kiskunhalasi magyarkirályi "Balogh Ádám" 15. honvéd kerékpároszászlóalj építette ki állásait. A zászlóalj 1945.január 12-én vonult a hadműveleti területre. A németek Székesfehérvár környékén kezdtek teret nyerni, ezért a hadosztállyal szemben álló szovjetek január22-én megkezdték a visszavonulást, a magyar csapatok pedig követték őket. Így került a csoportbirtokába január 24-én Majkpuszta, ahonnan az alakulat követte a szovjeteket az Oroszlány-Csákvárországút mentén, annak érdekében, hogy a Vértes kijáratát, Csákvárt elfoglalja. Január 25-éntámadást indítottak Kőhányáspuszta elfoglalására, melyet sikerrel végrehajtottak. Azászlóalj január26-án Kőhányáson maradt, majd Várgesztes irányába fordult, s folytatta azelkeseredett harcot a Vértes magaslataiért. Összességében a huszárhadosztály gyengeerőivel nem volt képes a Vérteskijárati településeit hosszabb ideig birtokolni, ezért a felsővezetés február 7-én elrendelte az elértvonalak védelmét, s március közepéig állásharcbontakozott ki, melynek a Vörös Hadsereg bécsitámadó hadművelete vetett véget. "Nagyapám két katonatársa 1946. tavaszán felkereste nagymamámat, hogy a zubbonyában talált holmijait (iratok, fényképek, személyes tárgyak) átadják. A következőkről számoltak be. 1945. január 26-án éppen az elesett bajtársakat készültek temetni, amikor légitámadás érte őket. Nagyapámat fejen találták, azonnal meghalt. Az elhunytakat akkor már nemtudták eltemetni. Amikor visszatértek, hogy halott társaikat a végső tisztességet megadva eltemessék, döbbenten tapasztalták, hogy hullarablók jártak előttük. Miután nagyapám jegygyűrűjét nem tudták lehúzni az ujjáról, a gyűrűs ujját levágták. A bajtársakat a majki Esterházy kápolnakertjében temették el. Nevüket fejfába égetve jelölték meg. Innen kerültek a későbbiekben exhumálva és pár száz méterre onnan újra eltemetve a majki Madár-hegyre, egy régi temető mellé. A januári harcokban elesett katonák közül tizenketten nyugszanak a Madárhegyi temetőben. Négyen a15. kerékpáros zászlóaljban szolgáltak, hárman a 4. huszár ezredben, ketten az 1/I. gyalogos zászlóalj2. századában .Hármuk csapattestéről nem tudni biztosat. Az elesett bajtársak név szerint: BaranyaiGábor tizedes, Flóra Ferenc tartalékos honvéd, Horváth Ferenc honvédhuszár, IgnáczMihályőrvezető, Kovács Ferenc II. tartalékos honvéd, Kovács Mihály honvédhuszár, Lisziák Lajos honvéd, Nagy Sándor huszár őrvezető, ifj Nyerges János honvédhuszár, S. Molnár Ákos tartalékos zászlós, Szakács Pál honvéd és Varga János honvéd. Béke poraikra! Nagymamám kiváló szakácsnőként –ahogy édesanyám szokta mondani –, "szinte a semmiből" tudott főzni. Erre szüksége is volt a családnak, hiszen a háború pokla után rendkívül nehézzé vált eltartani a három árván maradtgyermeket. Vácról –ahol édesanyám született – visszatértek Fegyvernekre. Nagymamám csak férje halála után ismerte meg nagyapám nagyobbik bátyját, Gyulát. Furcsa, de szép fordulata lett az
életnek, hogy ő vált a három árván maradt gyermek szerető apjává, ő lett az általam ismertnagyapám. Még két gyermekük született, így lettek végül öten testvérek. Közülük Nagy Sándoridősebb lánya, Erzsike sajnos fiatalon elhunyt. Nagyapám sírját nagymamám és édesanyám egyszer még a kápolna melletti helyen látogatták meg. Ekkor felkeresték azt a kislányt, aki a környéken lakókelmondása szerint a katonasírokat gondozta. Szolnokon, ahol a családunk élt, a temetőben egyemléktábla őrizte Nagy Sándor nevét. Mi ott emlékeztünk rá. A majkpusztai kislánnyal levelezésben maradt fenn a kapcsolat. Ő közben felnőtt, járta a saját útját, és sajnos már nincs az élők sorában. Azújratemetett tizenkét magyar katona sírjainak pontoshelye elfelejtődött. A fejfák elporladtak, a sírhantokat pedig benőtte az erdő, amely a temetőt körülölelte. Az általam megismertdokumentumok és újságcikkek alapján 2008-ban fedezték és újították fel a sírokat. Az itt eltemetettkatonák neveit a Honvédelmi Minisztérium és azoroszlányi katolikus plébánia segítségével derítették ki ismét, "nem kevés utánajárással" –ahogy írják. Azt, hogy melyik sír alatt melyikük nyugszik, nem lehet tudni. Csak két embert nevez meg a sírok felújítói közül a cikk, amihez hozzájutottam: az egyik vitéz Huber Antal úr, a másik Kovács László akkori gánti polgármester úr. A kis temető gondozásában részt vettek még a Komárom-Esztergom megyei Vitézi Rend és az oroszlányi Rákóczi Szövetség tagjai, valamint Békási Imre hadisír-gondozó. 2017-ben felkerekedtünk édesanyámmal és a feleségemmel, hogy megkeressük e piciny temetőt. Nem jártunk sikerrel. A helyszínen akkor senki nem tudta megmondani, hogy hol van pontosan. Ezek után léptem kapcsolatba a Rákóczi Szövetséggel. NagyRolandtól kaptam nagyon sok segítséget, közöttük egy pontos térképet. Különösen jól esik, hogy azoroszlányi Rákóczi Szövetség halottak napja közelében rendszeresen megemlékezik az itt nyugvóhősökről is. Családom nevében szeretném hálásköszönetünket kifejezni mindenkinek, aki segített a tizenkét magyar katona emlékének és síremlékének fennmaradásában! A történet 2018. július 14-énegy szomorú, de nagyon megható és felemelő pillanattal folytatódott. Nagy Sándor még két élőgyermeke – Anna és Sándor -, valamint több unokája, dédunokája és családtagjaik körében a térképsegítségévelvégre eljutottunk nagyapám és bajtársai sírjaihoz. Ismét gyertyák gyúltak az erdőben, rajuk emlékezve. Minden sírhant mellett égett a mécses. Így hallgattuk meg közösen CsehTamáselőadásában a "Nem látlak én téged többé" katonadalt. Ez a dal valóban róluk szól. 
Nyugodjanak békében!
Ábel Attila