Dóczy Zoltán Gedeon története 

Az alábbi történet igazán kedves, és egyben megható is számunkra.Aki ismer minket, tudja, hogy immár évtizedek óta kutatjuk a Vértes második világháborús történetét, elsősorban az 1. huszárhadosztály vonatkozásában.Összeállítottunk egy konkrét veszteséglistát, gondozzuk a sírjaikat, és különböző események megszervezésével állítunk emléket nekik.Nemrégiben nyílt állandó kiállításunk, amely Várgesztesen a Keltike házban tekinthető meg.

Ez a történet is szorosan kapcsolódik a fent leírtakhoz, és hiszem, hogy véletlenek pedig nincsenek!

Lényeg: tegnap ismét beugrottam a kiállításba, ahol egy cédula várt, azzal, hogy aki meghagyta az elérhetőségét, várja hogy megkeressem.Ott helyben fel is hívtam, és elmesélte Dóczy Zoltán Gida történetét. Majd megbeszéltük, hogy egy levelet is küld.

Íme a levél:

Dóczy Zoltán Gedeon (családban használt neve Gida) Dóczy Ferenc református lelkész és matematika-fizika szakos tanár és Dóczyné Berde Amál festőművésznő első gyermekeként született Nagyenyeden. Iskoláit a neves Bethlen kollégiumban végezte, majd fiatal ügyvédként sorozták be. Nagyanyám elmondása szerint az eskütétel díszes ceremónia során történt. Első sebesülése után a kolozsvári hadikórházban ápolták. Felépülése után a főorvos –tekintettel törékeny alkatára- felajánlotta a leszerelés lehetőségét. Hivatkozva esküjére, visszatért a csapatához. 

 Öt évvel fiatalabb öccsét Dóczy Ferencet (családban használt neve Bikács) a háború vége felé sorozták be, eskütételre nem volt idő, bevagonírozták és a Don-kanyarba vitték. Felmérve a helyzetet, azonnal dezertált és vette az irányt Kolozsvár felé. Elmondása szerint az orosz muzsikok ruhával, élelemmel ellátták és kézről kézre adták. Hazaérve szüleihez –tekintettel arra, hogy katonaszökevény, nyugat felé indult.

1944 őszén Budapesten találkozott a 3 testvér Gida, Bikács és édesanyám Gaál Ferencné, Dóczy Áglent. Bikács kérve könyörgött a bátyjának, hogy menjen vele nyugatra. Ismételten – hivatkozva esküjére – visszatért a hadtestéhez, Áglent a 2 éves fiához ment a pincébe, Bikács pedig Pinkamintszentnél átlépte a határt. Amerikai fogságba, majd Ausztráliába került, ahol később a PEN titkára lett. 

 A szülők – hírül véve Gida elestét- haladéktalanul Várgesztesre jöttek azzal a határozott céllal, hogy exhumáltatják és a kolozsvári Házsongárdi temetőbe helyezik örök nyugalomba.Helyismerettel nem rendelkezve, a plébánián kértek útbaigazítást. Megismerték a családot, akik haláláig ápolták Gidát. (Nem lévén hadikórház, egy-egy család vállalta a harctéren sebesült katonák befogadását és ápolását halálukig.) A "nagy lány" átadta nekik Gida sapkáját és kardbojtját, amit nagyanyám haláláig a szobájában őrzött. A sírnál így nyilatkozott nagyanyám: "Olyan jó emberek között halt meg és olyan szép helyen nyugszik, ne bolygassuk!" Édesanyámra bízta a síremlék elkészítését, melynek hátoldalán az a sírvers olvasható, melyet Bikács írt bátyja halálhírére. A szülők 1956 februárjáig nem jöhettek Magyarországra, így a mi családunk feladata volt a sírlátogatás. Wohl bácsi minden évben megszervezte a vasútállomásról Várgesztesre történő utunkat. 

Ma már az én legkisebb fiam, aki Tatán lakik, a családjával emlékezik az az elhunytakra ennél a sírnál.Most, hogy ilyen szép kiállítást nyitottak a környéken elesettek emlékére, úgy határoztam, hogy kerüljön ide Gida fényképe, csákója és kardbojtja. Meghálálva a várgesztesieknek, hogy immár ötödik generáción (a vérző szívű anyától a bátyám, Gaál Alpár és az én összesen 13 unokáinkig) át az emlékezés lángját életben tartották. Hiszen mióta én az eszemet tudom, minden halottak napján egységes sírcsokor volt minden keresztnél. 

Pedig az ötvenes években a legtöbb helyen az ilyen emlékhelyeket a gaz verte fel az országban.

Debrecen, 2025. 11. 15. 

Kerekes Mihályné Gaál Gyöngyi

A megható történet számomra túl azon, hogy könnyeket fakasztott a szemembe, ismét bizonyítja, hogy van értelme annak amit csinálunk. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire vagyok hálás Gyöngyinek és családjának, hogy ezeket a becses tárgyakat felajánlották a kiállításba, és egyben nagy felelősségünk is, hogy megőrizzük, kiállítsuk, méltó helyére helyezzük!

Hiszen a sapka, és a kardbojt néhai viselője, alig néhány méterre nyugszik a kiállítástól... 

A tárgyak végül most valóban "hazakerülnek", oda, ahol fiatal életét kioltották.

Dóczy Zoltán dr, (Nagyenyed, 1911.03.30 - Várgesztes, 1945.02.05.) 

Tartalékos hadnagyként a 42/II. zlj.-ban szolgált. A 42/II. zászlóalj a 42. gyalogezred részeként a Don-kanyarban harcolt, és osztozott a 2. magyar hadsereg tragikus sorsában. Bár zászlóalj-szintű részletek kevésbé maradtak fenn, a hadsereg egészének történetéből és a fennmaradt iratokból kirajzolódik, hogy katonái a keleti front legnehezebb harcait vívták, és többségük nem térhetett haza. A 42. gyalogezred és zászlóaljai a Don mentén állomásoztak, ahol 1943 januárjában a szovjet offenzíva áttörte a magyar védelmet. A magyar alakulatok, köztük a 42/II. zászlóalj, súlyos veszteségeket szenvedtek, tömegesen estek el, sebesültek meg vagy kerültek hadifogságba. 

Dóczy Zoltán Gida, azon szerencsések közé tartozott, akik onnan hazatértek, de sorsát sajnos mégsem kerülhette el.            

A huszárhadosztály alárendeltségében lévő alakulata 1945. februárban Várgesztesnél harcolt. 1945.02.05-én súlyosan megsebesült, mell-és tüdőlövés érte. Sebesülésébe néhány nap múlva belehalt. 

Sírja a Várgesztesi temető katonai parcellájában található, és a család döntése alapján ma is bajtársai mellett nyugszik.

Isten nyugosztalja!