Az elmúlt 80 év legjelentősebb második világháborús felfedezésének margójára... 

Meglepődve, és kissé értetlenül olvasok néhány hozzászólást bizonyos oldalakon a felfedezésünkkel kapcsolatban. Még haza sem érkeztem Ausztriából, de már elindul a jó magyaros köpködés! 

Néhányan "leidiótáztak" mert hogy hagyhattam kint az anyagot! Többen írták, hogy ők bizony hazahozták volna, vagy legalább azonnal belelapozgattak volna.Őszintén fáj ez a tudatlanság, és ostobaság!

Tisztázzunk hát néhány dolgot, és kezdjük a legelején.

Az első képen Bánó-Kacskovics Zoltán látható, aki harmadmagával elásta a ládát. Ma már azt is meg tudom mondani szinte teljes bizonyossággal, hogy ki volt vele a másik két titokzatos személy, mert hárman helyezték biztonságba a huszárhadosztály teljes iratanyagát a Salabegi kastély 40 hektáros parkjában egy bizonyos helyen.A történetet 2 éve tudom, és azóta kutatom. Simon László vezérkari őrnagy leánya, 

Bánó-Simon Mária mutatott nekem egy levelet két évvel ezelőtt, amelyet neki írt Bánó-Kacskovics Zoltán a háború után több mint húsz évvel. A titokzatos levélben a következő állt:

Édes Marikám!Őszintén szólva meglepett szíves leveled, mikor láttam ki a feladó és még inkább akkor, mikor elolvastam és felfogtam a tartalmát. Azóta 25 év telt el, hogy születtél és lezárult ez a korszak, ami után érdeklődsz. Sajnos azok a feljegyzések, melyeket vezettem a hadosztálynaplóban, egy Ausztriai grófi kastély parkjában pihenik örök álmukat és alig valószínű, hogy valaki is rátalál már annyi idő után, az akkor oly féltve elásott okmányokra. Már a település neve sem jut eszembe, csak arra emlékszem, hogy valahol az Enns folyó keleti partján állt az a gyönyörű kastély, lovagteremmel és dámvadakkal a parkjában, ahol a háború utolsó napjai ránk köszöntöttek és ahol akkor minden dokumentumot elástunk, gondolom harmadmagammal, de már azt is elnyelte agyamban a feledés homálya. Lehet, hogy térképen (részletesen) talán a nevet olvasva felötlenék a név és a helyszínen járva meglelném azt a kis dombot a parkban, melynek tetején az okmányokat elástuk. Arra emlékszem, hogy leléptük a távolságot a gödörrel néhány környékbeli fától, de ez minden, ami ezzel kapcsolatba leveled óta előkerült abból a bomlásból, melyet fiaim még agynak neveznek.

Ennyi indormáció volt a levélben, amely után elindultam. Nem tartalmazta a kastély nevét, a helyszínt, az elásás pontos helyét sem! 

Sok-sok egyéb kutatómunka, iratok, visszaemlékezések tanulmányozása után jutottam arra, hogy kizárólag ba Salaberg kastély egykori parkja lehet a helyszín, ami ma állatkert. Mária elmondta, hogy nagyjából 15 évvel előttem két neves hadtörténésznek is beszámolt a levél tartalmáról, de mivel pontos információkat nem tartalmazott, nem igazán hittek neki a legendát illetően.

 Engem viszont meggyőzött. 

Talán mert borzasztóan kíváncsi ember vagyok, és szeretem a kihívásokat.Így nagyjából két évvel ezelőtt kerestem meg ezzel a történett Szalay-Bobrovniczky Kristóf miniszter urat, akit mindenről tájékoztattam. Kértem a támogatását, jóváhagyását, hogy ezt a történetet magam oldhassam meg azzal a kitétellel, hogyha megtalálom, hazahozom az elveszettnek hitt iratanyagot első lehessek aki publikálhatom könyv formájában. Az iratokat viszont önként a Hadtörténeti Intézet ls Múzeumra bízom ezután.Miniszter Úr a támogatásáról biztosított, és zöldlámpát adott a további kuatásaimhoz ebben a témában. Abban maradtunk, ha elakadok, jelzem amikor már diplomáciai segítségre szorulok. Azóta még két alkalommal találkoztunk, amikor szoba került, elmondtam, hogy rajta vagyok az ügyön, rövidesen készülök kiutazni. 

A kiutazásom több alkalommal csúszott, aminek oka a lehető legaprólékosabb előkészítés volt. Minden előre le kellett leveleznem, engedélyeztetnem a kastély tulajdonosával, az állatkert vezetőségéval, az önkorményzattal, konzultálni ottani helytörténészekkel, hazai múzeumokkal, akiktől segítséget kértem fém, és papírrestaurátorok biztosítására az utazással kapcsolatban. 

Sajnos később az ígéretükön kívül ebből semmit sem kapta meg hozzá... 

Egy másik legendát is igazolni akartam ezen a hétvégén, ezért az Erngofeni önkormányzat, és a vízierőmű, a helyi rendőrség engedélyére is szükségem volt. Meg kellett várnom, amíg ezek is megérkeznek.Még az utazás előtti napokban is ennek ellenére számos bizonytalanság lépett fel, amelyre előre nem lehetett felkészülni. Az állatkert az utazás előtti napon jelezte, hogy náluk még mindíg érvényben vannak a száj és körömfájás vírussal kapcsolatos intézkedések, korlátozások, így nem garantálhatják hogy beengednek az állatok kifutóiba. 

Ez borzasztó hír volt, hiszen feltevésem szerint az állatkertben volt az elásott iratanyag. Majd az is kiderült, hogy a kastélytulajdonos bárónő késlekedett megadni az írásos engedélyt az állatkertnek. Ennek ellenére úgy döntöttem kiutazom egy kutatótársammal, és egy kintélő Osztrák barátunkkal Pongrácz Vilmossal ott találkozunk.

Saját költségemen szállást foglaltam, kiutaztam, és elintéztem mindent. 

Péntek este érkezésünk után derült csak ki, hogy a Bárónő személyesen fog velünk tartani a kutatáson szombat reggel 9:30-kor. Másnapi érkezésünket követően rögtön azzal fogadtak, hogy bemehetünk, forgathatunk, de a tulajdonos kérte, ne szerepeljen a videókban. Ezt tiszteletben tartva kezdtünk mindent dokumentálni, forgatni, fotózni. Kérdésemre elmondta, hogy az állatkert területe 40 hektár... 

Illetve azt is, hogy jelentős építkezés, földmunka az elmúlt 80 évben igazolhatóan nem volt a területen. Kissé meg is ijedtem a hatalmas terület hallatán, de optimizmussal töltött el, hogy nem volt földbolygatás!Majd ismét kellemetlen perceket éltünk át, amikor kiderült, hogy nem biztos hogy bemehetünk a kifutók területére. Ebben hosszas egyeztetés kezdődött, aminek végén a Bárőnő utasította az állatkert vezetőségét, hogy fertőtlenítésünket követően engedjenek be minket. Egyben egy teóriával állt elő a történet elplvasása után. Szerinte az elmúlt 80 évben benépesített állatkertben egy dolog maradt állandó, a dámszarvasok kifurója. Így ezzel egyetértve úgy döntöttünk ott kezdünk! 

Amikor a keskeny kis aszfaltúron felfelé kapaszkodtunk egy emelkedőre, ami a park legmagasabb pontja, a fejemben számos dolog kavargott. Szinte magam elött láttam Zolibácsit, és társait, ahogy egy nagy ládát cipelnek...

Mikor odaértünk, azzal szembesültünk, hogy ez a bekerített hatalmas terület mintegy 400 méterre van a kastély személyzeti bejáratától, Miért vitte volna Zolibácsi ennyire messzire a ládát?!De már mindegy volt, itt kezdtünk. Egy speciálís mélykereső gépet vittem magammal, Zoli pedig az ásó specialistája lett azon a reggelen. 

Elkezdtük átpásztázni a hatalmas területet, de eredménytelenül. Minde öreg fa közelében kutattunk, de meg sem nyikkant a gép! Már-már feladtuk, és azon kezdtünk tanakodni, hogy milyen talajradarral, vagy 50 fős keresőcsapattal kellen visszajönni valamikor eredményesebben kutatni, hiszen ez kettőnknekegy géppel szinte tű a szénakazalban... 

Amikor a Bárónő kijelentette, hogy ma találjuk meg, vagy soha! Ő ezt a napját szánja erre, és nincs több! 

Ez a kemény kijelentése viszonylag kijózanító volt, és úgy gondoltuk, ha kell éjfélig meg sem állunk! De ebben a pillanatban kezdett engem is elhagyni a remény, és már-már a feladást fontolgattam. De legalább idejöttem, és megpróbáltam! Majd az is eszembe jutott, mi van, ha megtaláljuk, de csak egy marék szétázott papírkupac lesz az egész?! A perceken belül bekövetkező feladás előtt úgy döntöttünk, hogy a terület közepén árválkodó két öreg fánál még megnézem. 

És akkor bekövetkezett maga a csoda! A műszer akkora hangot adott, hogy majdnem eldobtam ijedtemben! Üvöltése belahasított az eddigi sajnálatos csendbe! Miközben körülöttünk a jámbor szarvasok legelésztek, Pajkos Zoli barátom ásni kezdett. Ekkor mindössze 20 cm mélységben megpillantottuk egy láthatólag katonai láda sarkát, és zárható fülét! Megtaláltuk!!!!!!!!

Hírtelen beleborzongtam, a hideg is kirázott, miközben a kissé lemaradt társaság sietni kezdett felénk. 

Ekkorra Zoli már a láda teljes fedelét szabaddá tette, és látszott, hogy egy valóban katonai vonatkozású láda. Az egybegyültek ekkor tapsolni kezdtek nekünk.Mint kiderült, annyira eltorzultaz időérzékünk, hogy Vili szerint a keresésé megkezdésétől számítva mindössze félóra telt el!Egy 80 éves legendát mindössze félóra alatt sikerült a helyszínen beigazolnunk! Ilyen nincs!

Nem hittük el, és szinte még most sem hiszem el, bár a saját szememmel láttam előkerülni, és megfoghattam azt a lengyel főzőkonyhaládát, amiben biztonságba helyeztek, és elásták ezt a felbecsülhetetlenül értékes információkat tartalmazó hatalmas iratmennyiséget! Ekkor álltak elő a következő problémák! Szemmel láthatóna percről-percre rosszabb állapotba került a láda, amely az iratokat rejthette, bár azokat akkor még nem is láthattuk! A láda fedele be volt szakadva, és biztos voltam abban, hogy érhette nedvesség az anyagot. Szereztünk hamar hatalmas légmentesen zárható műanyag ládákat, abba terveztük valahogyan beleemelni egyben a ládát. 

Amikor ezt megpróbáltuk, a láda külső fa burkolata elkezdett szétporladni, és egyesével lehullottak az elemei. Nem volt velünk sem fém, sem papír, sem fa restaurátor, mert minket át tetszettek verni! Az ígéretek sajnos elmaradtak...

Versenyfutás kezdődött az idővel! Telefonálgatni kezdtem szombaton 14 óra körül, hátha elérek valakit aki tudja mit kellene most tennem! Sajnos senki nem tudott hírtelen okos tanácsot adni, csak hogy ne érje nedvesség!Amikor lehullottak a farészek, és a belső bádog borítást megpillantottam, az egyik tátongó résen keresztül megpillantottam a szépen kötegelt iratanyagkupacokat! 

A szívem majd kiugrott, mert akkor döbbentem rá, hogy épségben vannak! Szinte hihetetlen, de 80 év alatt ebben a ládában, ebben az agyagos talajban csupán összeragadva, de ép kötegekben tökéletesen felismerhetően voltak a vastag karton borítások átkötve, amelyek között lesznek a felbecsülhetetlen iratok! Azonnal döntenem kellett, így úgy határoztam, ha 80 évig megóvta őket ez az agyagos talaj, akkor egy pár hétig még biztosan otthon érzik majd magukat ebben! Kiemeltük egybe a bádogborítással együtt zolival, majd lassan beleengedtük a műanyag dobozba, amibe pontosan lelefért. 

Ezután a saját talajával takartuk be az oldalát, tetejét, hogy ne érintkezhessen levegővel. Majd lezártuk a műanyagtetővel, és korberagasztottuk erős ragasztószalaggal. Ugyanezt tettük a fa láda darabkjaival, amelyet a másik műanyagládába tettünk. Ennél többet úgy véltem adott körülmények között nem tudok tenni sajnos. Az anyagnak sürgősen papírrestaurátorhoz kell kerülnie! A művelet végén az osztrákok ismét tapsviharban törtek ki! 

Ekkor jött a váratlan fordulat. 

A kastély tulajdonosa, a kiérkező polgármesterrel egyöntetűen kijelentették, hogy ezt most mi nem vihetjük haza! Az osztrák törvények ugyanis igen szigorúan szabályozzák az ilyen eseteket, és a tulajdonosbak joga van ezt a korlátozást kérni. Én pedig erre azt válaszoltam, hogy tiszteletben tartom Ausztria törvényeit, de ez az iratanyag a Magy Állam tulajdona, ezt az egykori Magyar Királyi Honvédség, azon belül is az általam istenített, és nagyra becsült 1. huszárhadosztály katonái helyezték itt biztonságba. Én enélkül nem megyek haza ma! 

Kis vita kerekedett, amelynek végén rá kellett jönnöm, hogy erőszakkal nem vihetem haza. Ekkor tájékoztattam a polgármester urat, hogy kizárólag abban az esetben hagyom itt, ha írásba adja nekem, hogy én sértetlen állapotban átadtam neki, és onnantól a teljes felelősség őt terheli amennyiben az iratanyagban bármiféle sérülés keletkezik! Ezt kis lamentálás után elfogadta, kérte, hogy menjünk vele a hivatalába, ahol az erről szóló dokumentumot mindketten aláírhatjuk még ma szombaton délután. Az iratanyagot a terepjáromhoz szállították egy kisteherautóval, és mindkét ládát betettük. Elindultunk, elől ment a polgármester úr és Vili, mi pedig az én kocsimmal utánuk.Hazudnék ha nem jutott volna eszembe most ebben a helyzetben egy kis "huszárcsíny" hogy ők balra, én pedig jobbra forduljak! 

 De ezt hamar elvetettem, hiszen a határig sem jutottam volna, és elcsípnek. 

A hivatalban azután levittük abba a hivatali raktárba, amely a féltve őrzött helyi dokumentumaikat tartalmazza. Ez egy jó klímájú, őrzött helység.Ezután aláírtuk az átadás-átvételről szóló dokumentumot, amelyben minden további felelősséget áthárítottam rá.Ennél többet adott körülmények között nem tehettem.Innentől a dolog a már korábban említett diplomáciai csatornákon kell hogy tovább menjen, amelynek igénybevételét maga Miniszter Úr ajánlotta nekem két évvel ezelőtt. 

Nem gondoltam, hogy igénybe kell vennem, úgy hittem nem csak megtalálom az iratanyagot, hiszen ebbe töretlenül hittem, de két év után személyesen haza is hozhatom. Sajnos ez az öröm nekem most nem adatik meg, mert itt már az én kompetenciám erre nem terjed ki. 

Egy mai információ alapján azt is bizonyítani tudom, hogy a ládát 1945. április 30, és május 8-a között áshatták el! Kezembe került egy fontos dokumentum annak a huszárnak a fiától, aki a harmadik volt a láda elrejtői közül! 

Most ők jönnek! 

Bízom benn, hogy ez mielőbb megtörténik, és személyesen is ott lehetek majd, amikor napvilágra kerül a rég elveszettnek hitt anyag. Korábbi kérésemet pedig tiszteletben tartják, és végre megírhatom a huszárhadosztály még hiányzó történetét!

Isten áldja a Magyar Huszárokat! Vivát Huszárok!