80 évvel később

Nyolcvan év telt el a második világháború óta, és azóta egyre több adat gyűlik, megnyíltak azok a kutatási lehetőségek, amelyek sokáig titkosak voltak. Egyre több anyagot lehet ma már megtalálni az interneten is, amelyek új megvilágításba helyeznek bizonyos eseményeket. Nyolcvan évvel később, Várgesztesen egy a Vértesi eseményeket bemutató állandó kiállítás létrehozására készülünk. A szeptemberben megnyíló tárlat a huszárhadosztály szemszögéből próbálja majd szövegvilágában, és tárgyanyagában megmutatni azt, amit szinte lehetetlen. Nehéz egy kiállításban megmutatni mindazt a szenvedést, ami a térségbe érkező katonákra, és civilekre várt 1944 végén, 45 elején.

A háború mindig értelmetlen, embertelen, és kegyetlen. Valami olyat is kihoz az emberekből, ami normális körülmények között békeidőben bizonyára nem kerülne bennük felszínre. Egymással szemben a harctéren, test, test elleni küzdelemben, a "vagy te vagy én", elvén kioltani a másik életét egyfajta túlélési ösztöntől hajtva nem elítélendő. 

Azonban amikor fegyvertelen, hadifogoly katonákat, vagy ártatlan civileket végeznek ki, az aljas, értelmetlen, megmagyarázhatatlan még így 80 év távlatában is. Talán ennek tudatában, hiszen a szovjet csapatokat sok esetben megelőzte a híre, döntöttek úgy sokak, hogy soha nem adják meg magukat. Inkább harcolva, fegyverrel a kezükben essenek el! A háború végén talán az sem meglepő, a magyar és német alakulatok nagyrésze az amerikai csapatok előtt szerette volna letenni a fegyvert, és érthető módon nyugat felé menekült. Ismerve összlétszámukat, ez csupán keveseknek sikerülhetett.

1944 végén, 45 elején a Vértest is elérték ezek az atrocitások. Hogyan is lehetett volna másként, mivel hónapokig tartó oda-vissza hullámzó állóháború alakult ki, amelynek borzalmait a civileknek is át kellett élniük. Kiemelhetnék itt most településeket, Kápolnapusztát, ahol a falu teljes férfilakosságát lemészárolták, Csákvárt, ahol tömeges nemierőszakokat követtek el, de szinte minden településre a romlást zúdította rá a háború. 

Csak ne moralizáljunk!

Nem próbálom elkendőzni, hogy természetesen mindkét oldalon történtek kegyetlenkedések. Ahhoz, hogy ezt megérthessük, ott kellett volna lennünk, át kellett volna élnünk, amit ők átéltek. Bizonyára a sok velük megtörtént borzalom fordította ki ezeket az embereket magukból, és kerültek olyan pszichés állapotba, hogy elveszítették magukban azokat az alapvető értékeket, ami talán még otthon megvolt bennük. Hiszen az akkori generáció nagyrésze még vallásos neveltetésben részesült.

De a "Ne ölj"! tanítása ebben az embertelen közegben természetesen értelmezhetetlenné válik, elmosódik, és előjön az emberből valami gonosz szörny.

Természetesen azt sem lehet elhallgatni, amiről talán egyes történészek nem írnának, hogy ebben az időszakban mi magunk is elkövettünk háborús bűncselekményeket, és nem csupán az ellenséget nem kímélve, de saját véreinket is kegyetlenül kivégeztük.  Aki dezertált, meg akarta adni magát, vagy csak a gyanú árnyéka vetődött rá, hogy szökni akar, azonnal falhoz állították. Akkoriban sok volt az un. "csellengő", aki állítólag kereste az alakulatát, mert elszakadt tőle...

De a háború eme vérzivataros időszakában nem kíméltük sajnos a munkaszolgálatosaink életét sem, csak erről még ma is keveset publikálnak.

Jaj, a legyőzöttnek!

Hogy a frontvonalban "felejtett" civilekre mi várt, azt ma már tudjuk. Csupán néhány konkrét esetet elevenítek fel, mielőtt visszatérnék eredeti mondanivalómhoz.

AGOSTYÁN

Egykori szülőfalum, kicsiny település Komárom-Esztergom megyében. Tatától öt kilométerre, a Gerecse hegység lábánál terül el ez a kicsiny falu. 

A községben kiküldött detektívek Horváth Mária tanítónővel beszélgettek, aki a következőket adta elő:

A község lakosságának a fele a megszállás előtt elmenekült, a másik fele pedig bevárta az oroszokat és közöttük ő is. A kommunista csapatok a faluban rövid idő alatt minden élelmet elfogyasztottak, és a falu kipusztítása után a szőlőhegyre húzódtak fel, ahol a pincékben elbújt lakosság közül a nőket elhurcolták, az általuk a faluból elrabolt ágyneműkből berendezett kéjtanyákra. A tanítónő elmondása szerint a falu 140 nője közül jelenleg körülbelül 12 van olyan, akit nem becstelenítettek meg. A hordáknak 14 éves leányok is áldozatul estek.

Horváth Mária a következő eseteket sorolja fel: Valc Györgynét egymásután 22-szer becstelenítették meg. Wéber Ferencz szabadságos katonát az oroszok megtalálták és az udvaron lőtték agyon. Hermenn Péter 60 éves tehetetlen öregember megcsonkított holttestét pár nap múlva a kertek alatt találták meg, szemei ki voltak szúrva. Hasonló sorsra jutott Blasek Mihály 63 éves agostyáni lakos.

BICSKE

A település Fejér megye északi részén található. A dunántúli hadműveletek során jelentős szerepet játszott. Néhány eset a szovjet katonák brutális cselekedeteiről:

"Negyvenhárom éves, református vallású, Rákóczi utca 23. szám alatt (mai Szent István út) lakos volt. 1944. december 24-én, az első Bicskére bevonuló orosz fegyveresek ital hatása alatt többen megbecstelenítették. Ennek következtében a lelki megrázkódtatásba beleőrült. 1945. január 10-én ismét több orosz fegyveres tett kísérletet hasonló cselekményre. Bőcs Eszter ellenállást tanúsított, így az egyik orosz kézifegyverével megölte.

Hetvenhárom éves, Bethlen Gábor utca 18. szám alatti lakos volt. Egy orosz katona arra utasította, hozzon nőt a részére. Az idős asszony nagyot hallott, a követelésnek már csak ezért sem tett eleget. 1945. március 4-én az orosz katona olyan súlyosan bántalmazta – rugdosta az idős asszonyt -, hogy az két nap múlva belehalt sérüléseibe.

Bicskén, a Tót utcában, a mai Prohászka Ottokár utca 21. szám alatt éltek. 1945. január 16-án a két idős ember egyedül maradt a házban, mert a család többi tagja Etyekre menekült a harcok miatt kiadott kitelepítési felszólításnak eleget téve. 17 nappal később, 1945. február 3-án találta meg a lakosság a nyári konyha alatti pincében az idős házaspár véresre vert és összetört holttestét. Értesítették a hozzátartozókat, akik feltételezték, hogy Klopfer Jánosnét munkára akarták vinni az orosz katonák, amit a 82 éves Klopfer János nem engedett. Klopfer bácsi bátran, férfihoz méltó módon, a végsőkig védelmezte feleségét, ezért következett be tragédiájuk. Abban az időben Schmidtné és Kratochvillné tanúsították, hogy az udvarból orosz katonákat láttak kijönni az utcára.

Trubin Teréz Bicskén, a Kertvárosban élt. 1945. február 16-án élettársával, Fehérvári Jánossal és egyhónapos gyermekével a kitelepítési felszólításnak eleget téve Etyek községbe indultak. Trubin Terézt a Jókai utcában egy orosz fegyveres arra akarta kényszeríteni, hogy vele menjen. Fehérvári János ezt mindenáron meg akarta akadályozni, mire a szovjet fegyveres agyonlőtte. A lövéstől az egyhónapos gyermek is életét vesztette. Trubin Teréz a szülés utáni megbecstelenítés miatt vérmérgezést kapott és meghalt. Így emlékezik a borzalmas eseményre a nevelőszülők elmondására hagyatkozva Trubin Teréz Magdolna nevű lánya.

FELCSÚT

A község körjegyzőségi székhely volt. Dezső István plébános 1945. június 11-ei jelentésében az alábbi háborús eseményeket jegyezte fel:

Vértanúink is voltak. Egyik hívemet leánya védelmezésében, a másikat feleségének oltalmazásában lőtték agyon. Egy 15 éves leányunkat azért ölték meg, mert éjjelre nem volt hajlandó ott maradni az éjjeli robotra. Egy 72 éves öregasszony a fiatalabb helyett vállalkozott robotra. Nemsokára holtan akadt rá a férje. Tőrrel agyonszúrták, mint német kémet. Sokan hősiesen védték a leányokat és az asszonyokat heteken keresztül. Nemcsak odahaza, de a front mögötti robotmunkán is az erény bátor védelmezői voltak.

ISZTIMÉR, GÚTTAMÁSI

Nem titkolhattam el, hogy három sebesült fekszik a folyosón. Amikor azonban látták, hogy már alig van bennük élet, nem bántották őket, hanem elmondhatták társaiknak, mert ettől kezdve a kora délutáni órákig állandóan jöttek oda kisebb-nagyobb csoportokban, hogy kínozzák őket. Mindig gorombább alakok jelentek meg a házban. Én mindannyiszor odaálltam melléjük gondolván, hogy akkor nem bántják őket. Kezdetben nem is bántották, hanem csak kikutatták zsebeiket, kiabáltak velük és agyonlövéssel fenyegették. Később azonban már rugdosták is őket. Egyik közülük közben meghalt. Utolsónak egy háromtagú csoport kereste fel a haldoklókat. Ezek már annyira gorombán viselkedtek velük, hogy nem tudtam nézni. Kimentem a folyosóra, mely már az udvaron van, s alig értem ki, eldördültek bent a fegyverek. Mindkettőt agyonlőtték. 

KÁPOLNAPUSZTA

A kis település Gánt és Csákvár között húzódott meg, lakói túlnyomórészt svábok voltak. A falu 1930-ban még 62 lelket számlált. A település sorsa 1945. március 16-án megpecsételődött. 

"1945. március 16-án Gánt irányából és a falu mögötti bükkösből heves lövöldözés hallatszott. A harci zaj egyre közelebb került, és egyre fenyegetőbbé vált. […] Szörnyű zaj volt. Ebben a pillanatban néhány ház elkezdett égni. A falu közepén akkor három zsúpfedeles tetejű parasztház volt, melyek azonnal égni kezdtek. Nagyanyám sírt a kétségbeeséstől és azt kiabálta: "Mindennek vége, ez a mi végünk!" 

"Az úton az idős embert és felnőtt fiát agyonlőtték, a két asszony is összeesett. Szörnyű lárma volt, mintha a pokol minden ördöge elszabadult volna. Az egész faluban vadul lövöldöztek. A mi házcsoportunk mellett további házak is égtek, valószínűleg világító rakéták találták el őket.

A szörnyű mészárlás során, a férfiakat önkényesen kirángatták a családjuktól és a helyszínen agyonlőtték. Egy rokkant öregembert (Dittrich Jánost) puskatussal vertek agyon. Egy férfit futtában lőttek le. Földre zuhant és halottnak tetette magát, így túlélte. Zimmermann Mihály olyan súlyosan megsebesült, hogy néhány nappal később sebeibe belehalt. Kápolnapusztán ezen a napon összesen 10 civil embert: Dittrich Jánost (~ 65 éves, agyon ütötték), Eiserle Ferencet (~ 60 éves), Groszeibl Józsefet (~ 50 éves), Mädlagl Józsefet (~ 20 éves, Gántról), Schmidt Józsefet (42 éves) és fiát, Józsefet (18 éves), Zimmermann Ferencet (~ 20 éves) és Zimmermann Benediktet (~ 60 éves), Zimmermann Mihályt (~ 50 éves, vadász, haslövés), és egy ismeretlen Sándor keresztnevű férfit végeztek ki."

Hosszasan lehetne még sorolni azoknak a településeknek a neveit, ahol hasonló események történtek, és ártatlan civilek voltak az elszenvedői.

Huszárok kivégzése 

Az alábbi írást Rózsafi János barátomtól kaptam, sajnos ez a történet Szabó Péterrel megírt közös kötetünkbe nem került be.

1944. november 30-tól a 2. magyar huszárezred 1. százada az adonyi Rév és az un. "Vöröspart" közötti részen látta el védőfeladatát. A század parancsnoka gr. Széchenyi Jenő főhadnagy volt, aki 1944. december 16-án Kápolnásnyéken hősi halált halt. A század harcálláspontja Adonytól D-re, a "szentmihályi" emelkedő aljánál levő "útkaparó" házban volt. December 5-én Széchenyi főhadnagy katonáival együtt részt vett egy a Dunán gumicsónakkal átkelt szovjet felderítő egységnek a megsemmisítésében.

1944. december 6.

A századtól D-re levő II. huszár osztály a Soltnál átkelt szovjet csapatok gyors előretörése miatt Felsőcikola – Forrásmajor közötti új védőállásba vonult vissza. Mivel az 1. század jobb szárnya így védtelen maradt, az ezredparancsnok december 6-án délután visszavonta az egységet a Felsőcikola, és az "Ötös" halastó északi partján húzódó új védővonalba. A század a Szőlőhegy alatti úton érkezett be Felsőcikolára.

A visszavonulásukat látták a szőlőhegy pincéiben bujkáló adonyi leventék is. E napon Kováts Károly hadnagy, századparancsnok vezetésével az I. osztály 2. százada még Adonyban tartózkodott.

December 6-án este Széchenyi főhadnagy, hogy századának jobb szárnyát is biztosítsa, három járőrt küldött ki Felsőcikoláról. Egyiket az un. "Ötös tó"-nál levő egykori Józsa halászházhoz. Ennek Szabadi Ferenc hadapród őrmester volt a parancsnoka, másikat a Cserepes majorba, a harmadikat Szabadegyháza felé.

1944. december 7.

Reggel 6 órakor a 2. század Kováts Károly hadnagy vezetésével elhagyta Adonyt és Pusztaszabolcs felé vonult vissza. Mielőtt a községet elérték volna, parancsot kaptak, hogy Iváncsa ÉNY-ra foglaljanak védőállást. Ezekben az órákban már az 1. század is Pusztaszabolcs felé vonult vissza. Néhány katonát hátrahagytak, hogy azok a beérkező három járőrt fogadják, majd együtt vonuljanak a század után.

A következőkben egykori felsőcikolai lakosok visszaemlékezései alapján követjük az eseményeket:

Kora hajnalban a Palkovics tanya felöl magyar lovas kocsikon ülve szovjet katonák közeledtek az egyik járőr felé. A magyarok rájuk lőttek és a kialakult tűzharcban az egyik huszárt lövés érte. Átlőtték a jobb vállát. A tűzpárbaj nem tartott sokáig, mert a járőrök gyorsan visszavonultak Felsőcikolára, ahol a sebesültet a Kurucz család vette gondjaiba. Idézet Kurucz József visszaemlékezéséből: "A sebét bekötöztük. A golyó nem ért csontot, a jobb lapockánál jött ki. A katona 24 év körüli Pest megyei, Farmos községbe való cipész volt. Kivetkőzött a katonaruhából, amelyet elrejtettünk és civil ruhába öltöztettük. 1945. február végéig nálunk lakott, aztán egy nap elindult haza. Amikor nálunk volt, az oroszok gyakran kérdezgették anyámat: "Ki ez, miért nem katona?". Ő azt mondta: "A fiam és azért nem ment katonának, mert beteg."

Tisztelet a családnak a bátor helytállásért!

Reggel 8 és 9 óra között mindhárom járőr beérkezett Felsőcikolára. A cselédházak között tanakodtak, hogyan legyen tovább. Úgy döntöttek, hogy elég volt a harcból. Sokat szenvedtek már, nem mennek tovább, inkább megadják magukat az oroszoknak. Így is tettek.

A beérkező oroszok azonnal körbefogták őket, elvették tőlük a puskájukat és a közeli akácfák törzséhez vagdosva tönkretették a fegyvereket. Ez idő alatt felemelt kézzel álltak a huszárok. A lefegyverzést végzők rövidesen továbbindultak Pusztaszabolcs felé, 3-4 főt hátrahagyva a magyarok őrzésére. Azok sorakoztatták a foglyokat és a műúton elindultak Adony felé. A felsőcikolai temetőt elhagyva kb.100 méterrel, összetalálkoztak egy Adony felől érkező egységgel, amelynek parancsnoka ott helyben kivégeztette a foglyokat!

Idézek a pusztaszabolcsi plébánián őrzött "História Domus" – ból, amelyben Paróczay Sándor lelkész 1945. nyarán a következőképpen rögzítette a gyilkolást:

"E napon lőttek agyon 19 magyar katonát a felsőcikolai temetőnél. Állítólag a Halászháznál adták meg magukat Józsáéknál, hol az oroszok kezet fogtak velük, még cigarettával is megkínálták a magyarokat. Mikor a temetőhöz értek, tarkón lőtték őket. Mondják a Cikolaiak, hogy az orosz hadseregben volt egy román tiszt, ­ a románok előbb adták meg magukat az oroszoknak, mint a magyarok – aki a magyarok iránti gyűlöletből lövette tarkón őket. Hatan a temető mellett a csatornától jobbra a kukoricásban lettek eltemetve, tizenketten a megyei úton a temetőtől haladva Adony felé jobbra, Pénzes Gyula földjén Szabadi Ferenc zászlósukkal –kiskunhalasi- nyugosznak közös sírban. Egy meg a Halászház felé rohantában halt meg a kukoricásban."

Sajnos az idézet csak elmondás, nem hiteles leírás. Ma már lehetetlen kideríteni a kivégzést elrendelő, elrendelők kilétét. A szovjet előrenyomulásra jellemző volt, hogy a felderítő egységet -jelen esetben ők lehettek a fogolyejtők- olyan, sok esetben "szedett – vedett" csapat követett, amelyet büntetésben levő katonákból állítottak össze. Ezeket az egységeket olyan szovjet katonai rendőrök felügyelték, akikről köztudott, hogy áldozataikat tarkón lövéssel végezték ki. Tizennyolc huszárt tarkón lövéssel gyilkoltak meg, egyet puskalövésekkel, amikor menekülni próbált.

A kivégzést egy huszár élte túl. Mivel megjárta az orosz frontot, tudott valamit oroszul. Amikor megértette, hogy milyen sorsot szántak nekik, belevetette magát a közeli csatorna nádasába. Az utána küldött golyók szerencsére elkerülték. Egész nap bujkált, de este belopódzott a cikolai házak közé. Líber Jánosnénál civil ruhába öltözött és azonnal tovább indult. Ő mondta el, hogy mi történt a társaival. A gyilkolás híre azonnal szétterjedt a lakosok között. A hősi halottakat másnap reggel Fogas János és Matus György vezetése és felügyelete mellett a felsőcikolai férfiak temették el. Sírjukat Paróczay Sándor lelkész 1945. április 15-én beszentelte.

Kik voltak a kivégzettek?

A huszár ezred I. osztályának veszteségi listáján 1944. december 4. és 7. között 64 név szerepel. Eddigi kutatásaim során hét kivégzettet azonosítottam teljes pontossággal.

Szabadi Ferenc hadapród őrmestert, Barta Ferenc őrvezetőt, Szilágyi Sándor őrvezetőt, Buda Gyula t. huszárt, Grósz György Gyula c. őrvezetőt (Ő rohant a halászház felé), Szilasi Sándor t. huszárt, Urbán Sándor t. huszárt.

Szabadi Ferenc édesanyja 1946. március 4-én a tömegsírt felásatta, fiát az általa készített bordó pulóver alapján azonosította, majd Kiskunhalasra szállíttatta és a római katolikus temetőbe eltemettette. A sírt, mivel az 1990-es évek elején nem váltották meg, felszámolták, és mást temettek oda. Grósz György Gyula sírját özvegye 1946. február 12-én felásatta, férjét azonosította és elszállíttatta. A többiek azonosítása még további kutatást kíván.

A tömegsírokat még egyszer felnyitották. Akkor, amikor Pusztaszabolcson egy helyen -egy sírkertben- helyezték el a harcok ideje alatt ideiglenes eltemetett katonákat. 

VÁRGESZTES

A leírtak alapján nagyon nehéz feladat egy olyan kiállítás anyag összeállítása, amely be tudná mutatni mindazon szenvedéseket, amelyeken az itt harcoló katonák, és az itt élő civilek keresztülmentek. Mi mégis megpróbáljuk, és egy állandó tárlatban megkíséreljük mindezt láttatni. 

Különleges tárgyanyag

A tárgyanyag különlegességét az adja, hogy nem csupán azok a tárgyak kerülnek be a kiállításba, amelyek a Had-és Kultúrtörténeti Egyesület, vagy akár a gyűjtők személyes tulajdonát képezik, hanem a Vértesben az elmúlt 20-25 évben az egykori harctereken összegyűjtött és restaurált műtárgyak is. Ezek kiegészülnek még a kiállítás céljára barátainktól kapott, adományozott tárgyakkal.