Az 1. huszárhadosztály utolsó jelentős harcai

Budapest elestét követően az utolsó jelentősebb harcok 1944 végétől kezdődően a Vértes-hegység területén zajlottak. Az 1. huszárhadosztály roncsai próbálták meg feltartóztatni a támadó Vörös Hadsereg erőit. Jelentős veszteségek árán ugyan, de ez egészen 1945. március 16-ig sikerült. Utolsó Csallóközi feltöltését követően a tartalékai teljesen kimerültek, létszámuk jelentősen megfogyatkozott. Március fordulópontot jelentett a hadműveletekben, mivel a szovjetek jelentős tartalékokat kezdtek el átmozgatni a Vértes előterébe.

A márciusi eseményeket Darnóy Pál a következőképpen foglalja össze 1974-ben megjelent írásában. (Hadak Útján, 1974)

Szovjet támadó tervek március elején 

A szovjet főparancsnokság (Stavka) még a német ,Frühliungserwachen"-támadás idején, március 9-én megváltoztatta a korábbi elgondolását és úgy határozott, hogy a ,,főcsapást" nem a 2., hanem a 3. ukrán front erőivel méri, mégpedig Székesfehérvár, Pápa, Sopron és Bécs irányában. Ennek érdekében március 16-áig éjféltől a 3. ukrán frontnak rendelte alá a 6. gárda-harckocsi hadsereget, hogy a front evvel bontakoztassa ki a támadást és evvel semmisítse meg a jobbszárnyú, a 27. hadsereg csapataival együttműködve, a német páncélos csoportosítást a Székesfehérvár és Balaton közötti térségben. (Lásd a cikk 2. folytatását is.) Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front parancsnoka, a feladat végrehajtása érdekében elhatározta, hogy a 9. és 4. gárda hadsereggel az arcvonal jobbszárnyán Várpalota-Veszprém irányába mért "csapással" Zámoly és Gyula major közti szakaszon áttöri a német-magyar védelmet, majd a 27. és 26. hadsereget csapatainak leverésével Székesfehérvár DDNy körzetében bekeríti és megsemmisíti a német páncélos csoportosítást, majd folytatja a támadást Pápa, Sopron, Bécs irányában. Ehhez a 9. gárda hadsereget Kecskemét, Nagykőrös, Adony körzetéből március 8. és 14-e között átcsoportosította a Velencei tótól nyugatra eső térségbe, ahol az március 15-én a 4. gárda hadseregnek Gánt, Gyula major szakaszon védő csapatait váltotta fel. Tolbuhin március 12-én elrendelte a 9. gárda hadseregparancsnokának, Glagojev vezérezredesnek, hogy készüljön fel támadó hadműveletre, törje át a német-magyar védelmet Zámoly (kiz.), Gyula major terepszakaszon és a "főcsapást" Várpalota-Veszprém irányába mérve, érje el Berhida-Fűzfő körzetét és együttműködve a 4. gárda- és és a 26. hadsereggel, kerítse be és semmisítse meg a német csapatok "főcsoportosítását" Székesfehérvár D-DNy. körzetében. 

A 4. gárdahadseregparancsnoka, Zuhvatajev altábornagy azt a parancsot kapta, hogy Gyula major és a 166-os magassági pont (a Székesfehérvár-Zámoly-i műúton) közti szakaszon törje át a német-magyar védelmet és a "főcsapást" Székesfehérvártól északra mérve, foglalja el a várost, majd a támadás második napjának végére érje el a Sárvíz-csatornát, akadályozza meg a német erők visszavonulását, és együttműködve a 9. gárda és a 27. hadsereg csapataival, semmisítse meg a német főerőket Székesfehérvár D-DNy. körzetében. A 6. gárda-harckocsi hadseregnek (pl. Kravosemlko vezérezredes) március 19-én kellett megindítania támadását, hogy Veszprém, Berhida és Várpalota körzetében befejezze a 6. SS páncélos hadsereg főműnek bekerítését. Tolbuhin marsall azt tervezte, hogy az egy gépesített és két harckocsi hadtesttel megerősített 27. és 26. hadsereget csak a két német csoportosítás bekerítése után veti harcba a Sárosd és Simiontornya terepszakaszról Polgárdi és Lepsény irányába, hogy a front "csapásmérő csoportosításával" együttműködve fejezzék be a német 6. SS páncélos hadsereg szétzúzását. A Balatontól délre az 57. hadseregnek, az 1. bolgár hadsereggel együttműködve, kellett befejeznie a Dráván átkelt német erők megsemmisítését, majd március 22-éntovább támadva, szétvernie a német 2. páncélos hadsereget Nagykanizsakörzetében. Ezután a "főcsapást" (Pápa, Sopron és Bécs irányába) kellett kibontakoztatnia, az erők egy részével Szombathely és Zalaegerszeg ellen támadva. A 3. ukrán front "csapásmérő" csoportosítása (a 4. és 9. gárdahadsereg — szovjet adatok szerint — élő erőiben négyszeresen, tüzérségben kilencszeresen múlta fel a német-magyar erőket, harckocsik és rohamlövegek tekintetéiben azonban az erőviszonyok kiegyensúlyozottak voltak. . A 3. ukrán fronttól északra (Malinoivszkij marsall, a 2.ukrón frontparancsnoka is (álláspontja Bián, majd Felcsúton) felkészült a támadó hadműveletre. Úgy határozott, hogy 46. hadseregével (pl. Petrisevszkij altábornagy) Szár vasútállomás és Puszta Kőhányás közötti szakaszon áttöri a magyar-német védelmet és a "főcsapást" mérő balszárnyával Dad-Győr irányába támad, elvágja a német és magyar csapatoknak az Esztergom DNy. körzetéből kivezető visszavonulási útját, majd azokat a Dunához szorítva a dunai flottillával együttműködésben megsemmisíti. Ezért Malinovszkij marsall a II. gárda gépesítetthadtestnek március 16-án az 46. szovjet hadsereg támadó súlypontja mögé, Csákvár és Vértesboglár körzetébe való átcsoportosítását rendelte el, avval a szándékkal, hogy Által-ér vonalának elérése után azt Komárom felé vethesse harcba. Egyidejűleg utasította a Dunától északra harcoló 7. gárda hadsereg parancsnokát, Sumilov vezérezredest, hogy használja ki a 46. hadsereg sikerét és Alsószecse (Szecs), Zsemlér (Zembary) szakaszon törje át a Garam-menti német védelmiét, majd Szenc (Szenec) irányba ment "csapással" támadjon Pozsony (Bratislava) felé. A szovjet dunai flottillaaz a feladatot kapta, hogy a 83. tengerész gyalogdandárnak 500 főből álló csoportját ("deszantját') tegye partra Neszmély körzetében, hogy ez, a II. gépesített hadtesttel együttműködve, elvághassa Szomód-Tóvárosnál a német-magyar erőknek Esztergom és Szomor körzetében levő csoportját a nyugat felé vezető visszavonulási úttól. Ezenkívül biztosítaniuk kellett a 46. hadseregnek a Dunára támaszkodó jobbszárnyát. A válaszvonal a 2. és a 3. ukrán front között Törökbálint D., Csákvár, Gánt, Mór DNy., Ácsteszér D. vonala volt. A két ukrán front hadműveletei március 16- án kezdődtek és április 15-én Bécs elfoglalásával végződtek.

A szovjet támadás kezdete 

A német légi felderítés, mint már említettük, március 13-án észlelte a 46. szovjet hadsereg sávjában folyó átcsoportosításokat. A földi felderítés Csákvár környékén és attól ászaikra lévő körzetben élénk tehergépkocsi mozgást, a Bicskéről Bodmérra vezető úton több mint ezer gépkocsit figyelt meg. Az1. huszár hadosztály felderítése megállapította a II. gárda-gépesített hadtest megjelenését is. 

A Heeresgruppe Süd a szovjet csapatmozgásokból arra következtetett, hogy március 15-én Székesfehérvárnál és a Vértes hegységben, Zámoly és Mór irányában, a 3. ukrán front hadseregeinek támadásával kell számolni, de lényegében semmit sem tett, hogy az arcvonalnak eme (napokkal ezelőtt) meggyengített szakaszára, a váltható támadás elhárítására, tartalékok kerüljenek. A német IV. SS páncélos hadtestet sem ellenőrizték, hogy Gille SS tábornok végrehajtotta-e, a német 6. hadsereg és a 3. magyar hadsereg csatlakozásánál, az elrendelt biztosítás (kapocstartalék) kiküldését. Március 16-a végzetes napja lett a Heeresgruppe Süd német-magyar csapatainak a Balaton és a Duna közti térségben. A szovjet támadás következtében keletkezett súlyos válság végül is az erővonal összeomlásának tragédiájához vezetett. 

1945. március 16.

A várt szovjet nagytámadás március 16-án, a nagy köd miatt csak délben, egyórás pergőtűzszerű tüzérségi előkészítés után, erős csatarepülő kötelékek (több mint 147 harcigép) támogatásával kezdődött. A 3. magyar hadsereget, súllyal annak déli szárnyán, a 46. szovjet hadsereg, az IV. SS páncéloshadtestet pedig a 9. és 4. gárda hadsereg friss csapatai rohamozták meg. A támadás nyilvánvaló célja a német-magyar védelemi áttörése volt, súllyal a Móri horpadás és a Vértes hegység területén, hogy onnan északra és délre bekanyarodva, a 3. magyar és a 6. német hadsereg bálába vezetett támadással kijussanak a Kisalföldre, megnyitva ezáltal a Bécs felé vezető utat is. 

A 9. és 4.gárda hadseregnek több hullámban rohamozó túlerejű gyalogos kötelékei nem várt erejű szívós védelembe ütköztek és csak súlyos közelharcban tudták megtörni a Magyaralmásnál védő magyar 2. pc. felderítőzászlóalj (2. pc. hadosztály "Makai csoport") ellenállását. A sűrű ködben és tüzérségi pergőtűz közepette sem látni, sem hallani nem lehetett. A saját tüzérség nem tudott a közelharcba beavatkozni. A kézitusában a zászlóalj a szó legszorosabb értelmében teljesen megsemmisült. A közelharcban súlyosan megsebesült zászlóaljparancsnokot (Dorner Dezső szds-t) másnap, március 17-én hajnalban egy magyar harcjárőr találta meg és vitte a segélyhelyre. A támadást végül is a IV. S. pc. hadtest, páncélos tartalékainak sikerült a főellenállási öv mélységében rövid ideig feltartóztatniuk. A "Makai csoport''-паk alárendelt magyar 6. páncélgránátos zászlóaljnak sikerült állásait megtartania. Ugyanakkor a 3. SS Viking páncélos hadosztály balszárnyán sikerült az oroszoknak Mór felé teret nyerniük, így a saját erők összeköttetése az innen északra küzdő magyar 1. huszár hadosztállyal megszűnt. A magyar 3. hadsereg arcvonalán a Vértes hegységben a szovjet 46. hadsereg (pl. Petrusevszkij albtgy.) három lövész hadtesttel (XVIII., LXVIII., és LXXV. löv. hdt.) igen erős tüzérségi tüzelőikészítés után, melyet szovjet repülők alacsony támadása követett, súllyal az 1. huszárhadosztály arcvonalán támadt. A tűzelőkészítés súlya Csákvár Ny., Gént ÉK, Vásárhegy 399-es magaslattól délre levő útkereszteződés területén és attól délre a 2. huszárezred védőállásain feküdt, szétrombolta a lepelszerű védelem műszaki aknazárait. Az oroszok első rohamait a huszárhadosztály visszaverte, kisebb betöréseket sikerült elreteszelniük, vagy megtisztítaniuk. Ez az utolsó tartalékokat is fölemésztette. Az oroszok elfoglalták Csákberényt és Gántnál 4-6 kilométernyi teret nyertek. Márc. 16-án este a balszárnyon küzdő 4. huszár ezrednek összeköttetése a tőle északra küzdő német "Ameiser csoporttal'' megszakadt, az arcvonal résein, az erdős terepen, erős szovjet harcjárőrök szivárogtak át. A huszárhadosztály az éjszaka folyamán kénytelen volt lepelszerű védelmét a hátsóbb állásba, Csókavár, Pusztakápolna, Puszta Kőhányás, Várgesztes vonalába visszavenni. Az 1. huszárhadosztály megtámasztására a 3. magyar hadsereg parancsnoka, v. Heszlényi József vezds, a német 96. gyalog hadosztálytól egy német "Füsilier" zászlóaljat (pk. Lehnert szds.), irányított gépkocsi szállítással a hadosztályhoz, annak alárendelve egyben a német 9. rohamlöveg dandárt is. A német zászlóalj vonakodott magát a huszárhadosztály parancsnoknak, Schell Zoltán ezds-nek, alárendelni, parancsait csak ímmel-ámmal, majd egyáltalán nem teljesítette. Parancs ellenére az arcvonal mögött kb. 10 km re, levő Majk-pusztánál foglalt állást, másnap, március 17-én pedig egyszerűen ,,kimentett" a huszár hadosztály körletéből (Schell Z. ezds. megjegyzése Pohlmann (Die 96. Inf. Division" c. könyv idevonatkozó részletéhez). A huszár hadosztálytól északkeletre a 3. magyar hadsereg balszárnyain, Csolnok, Epöl, Nagyegyháza, Máriahalom (711. né. gyalog hadosztály) és attól délre, Nagyegyháza, Felsőgalla (96. mié. gyalog hadosztály) körzeteiben a szovjet támadókat sikerült ellenlökésekkel feltartóztatni. 

A szovjet támadás így márc. 16-án nem várt ellentámadásba ütközött, miután kevés volt a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi. A lassú előrejutás veszélyeztette a bécsi hadműveletek első szakaszának fő célkitűzéseit, melyek szerint a Sió és Sárvíz-csatorna között harcoló német erőket Székesfehérvártól nyugatra a Balaton északkeleti öbléhez kellett szorítani, majd Fűzfő elfoglalásával bekeríteni, s a 26. és 27. szovjet hadsereggel együttműködve megsemmisíteni. (Malahov ezds. "A Balatontól Bécsiig" c. könyvéből.) A szovjet támadás a Székesfehérvártól délre a Duna felé előtört német páncélos főerők oldalába vezetett és hátsó összeköttetési ellen irányult. Mégpedig ott, ahol az előző napok folyamán az arcvonalszakaszt lényegesen meggyengítették, és ahol a védők a támadás eredményes elhárításához szükséges tartalékokkal és tüzérséggel nem rendelkeztek. Miután erős orosz gyalogos kötelékek mellett csak kisebb páncélos csoportok voltak megállapíthatók, a Heeresgruppe Süd főparancsnokságnak március 16-án este még nem volt tiszta képe a II. gárda-mechanizált és a XXIII. harckocsi hadtesteik hollétéről. Ebben nyilván a 6. német hadsereg parancsnokának, Balok pc. tábornok jelentésének is szerepe volt, miszerint a TV. SS páncélos hadtest az orosz támadást a félellenállási övben sikeresen felfogta. Ugyanakkor Balck p.c tbk. a helyzetet igen komolynak ítélte meg, ezért a támadás elhárításához a 356. n. gyalog hadosztály átcsoportosítását javasolta Seregélyes (Velencei tótól délre) területéről a Vértes-hegység mögé. A Hgr. Süd főparancsnoka, Wöhler vezds. (Eszterházán) kezdetben nem ismerte fel egészében az új szovjet offenzíva messze nyúló céljait. Nem akarta egykönnyen kiengedni a kezdeményezést kezéből s még minidig a "Frühliungserwachen" támadás folytatásával foglalkozott. Pedig a német vezetésnek a felderítés adataiból tudnia kellett, hogy a Budapesttől délnyugatra előre vont szovjet gyorsan mozgó erők is egyhamar támadni fognak. Ez be is következett. 

A szovjet főparancsnokság már március 9-én utasítást ad támadó hadművelet megkezdésére. Ezt a támadást legnagyobb erővel a Velencei-tótól északra kell megkezdeni, tehát ott, ahol az ellenség — éppen a tótól délre végrehajtott támadó hadművelete következtében — a leggyengébb. Itt az arcvonal nagyjából a Vértes hegység keleti lejtőjén, Gánton át húzódik Székesfehérvár felé.

Itt, a Vértes hegységben már március 14-én kisebb harcok kezdődnek. Másnap, 15-én a német légifelderítés megállapítja, hogy a Velencei-tótól északra a Vörös Hadseregnek több ezer járműve halad — nyugati irányba! Hasonló jelenséget észlel az 1. német páncéloshadosztály is Dinnyéstől északra. E napon a németek megkezdik az 1. páncéloshadosztály részeinek Székesfehérvárra helyezését, továbbá este a Sió szakaszról a 12. SS-páncéloshadosztály kivonását, de ekkor már késő!

Késő, mert március 16-án a Velencei-tótól északra megindul a Vörös Hadsereg támadása. A 3. Ukrán Front parancsnoksága itt, egy 31 kilométer széles sávban a németek számára elképzelhetetlen mennyiségű tüzérséget és jelentős számú harckocsit összpontosított; az arcvonal egy kilométerére 170—180 löveg és aknavető jut. Ebben az irányban a 3. Ukrán Front csapatai élőerőben négyszer, viszont tüzérségben kilencszer erősebbek a németeknél. 

Március 16-án Tolbuhin marsall friss csapatokkal megerősített 3. Ukrán Frontja a Vértesben, Szár és Gánt községek között megindította offenzíváját. A következő napon a támadást már Bicske, Zámoly, illetve Székesfehérvár-Észak körzetére is kiterjesztette. A német hadvezetést meglepte az oroszok lendülete. Jóllehet Balek páncélos tábornok számolt az offenzíva eshetőségével, de úgy gondolta, hogy a Vértesben álló magyar huszár hadosztály (valójában csak két erősen leharcolt ezred) Gille SS-egységeivel együtt képes lesz erélyes ellenállást tanúsítani.

Március 17-én az oroszok Mór és Tatabánya között tíz kilométer mélységben áttörték a frontot és túljutottak a Vértes hegységen. 

Német adatok szerint a szovjet támadás áttöri Mór és Székesfehérvár között a német légvédelmi tüzérek és zárózászlóaljak, illetve a magyar lovas alakulatok támpontjait, majd 17-én a IV. SS-páncéloshadtestnél, mindenekelőtt a "Totenkopf" SS-páncéloshadosztálynál is mély betöréseket ér el. Stoves egyenesen azt állítja, hogy mindjárt a támadás első napjának délelőttjén már Hajmáskéren, az 1. páncéloshadosztály ellátási központjában is kiadják a "páncélos figyelmeztetést". Az OKW hadműveleti naplójának 17-i bejegyzése szerint a Velencei-tó és a Duna között szovjet ellentámadás kezdődik.

Fejér megyében a harc súlypontja hamarosan Székesfehérvárhoz tevődik át. Ugyancsak a német hadműveleti napló szerint a város 19-én már a harcvonalban van, 21-én 1/5 része, 22-én pedig az egész a szovjet csapatok kezére kerül. Székesfehérvárt eredetileg a IV. SS-páncéloshadtestnek kellett volna védelmeznie. Erre személyesen Hitler adja ki a parancsot: "Székesfehérvárt minden körülmények között tartani kell!" Ez a parancs a "Viking" első vezérkari tisztjének naplója szerint 21-én délben rádión érkezik a csapatokhoz, amikor a Vörös Hadsereg már jóval túljutott a városon. A "Viking" parancsnoka, Karl Ullrich SS-ezredes ezért elhatározza, hogy kiüríti a várost, és csapataival nyugat felé kitörést hajt végre.

Március 27-én utoljára került a sor magyar területen koronatanácsra. Itt a katonapolitikai helyzetet Beregfy adta elő. A kilenc oldalas jegyzőkönyvből csak a lényeget ismertetjük: bár a honvédelmi miniszter beismerte a Dunántúl nagy részének elvesztését, jelentése eléggé optimista hangú volt. A kiképzést leállította, minden épkézláb embert a frontra küld (a németek adnak megfelelő számú páncélöklöt), és a beérkező 1. magyar hadsereg jól fog jönni a hátsó területek biztosítására. Ami a honvédség helyzetét illeti, itt a 25. gyalogos hadosztály, az 1. huszár hadosztály és a 2. páncélos hadosztály« igen súlyos »veszteségeket szenvedett. Ezután ismertette a nyugati arcvonal helyzetét, és kijelentette:« A helyzet kétségtelenül súlyos itt is, de hinnünk kell, hogy még nem ütött az utolsó óra, a német hadvezetőség is kezében tartja azokat az eszközöket, amelyekkel a maga javára döntheti el a háborút »