Harcok a Vértesben

A huszárhadosztály elesettjeinek sírjai viszonylag kis számban találhatók meg a térség falvainak temetőiben, illetve a Vértest övező erdőkben. A Gánton, Kápolnapusztán, Kőhányáson, Majkon, Vérteskozmán, Csákányos-pusztán, Körtvélyesen, Kapberek-pusztán, Csákváron található sírok árulkodnak csupán arról, hogy a huszárság itt fejezte be a haza védelmében utolsó hősies harcait, de a Vértesben szinte bármerre járva találkozhatunk még meglévő, jól látható bunkerekkel, géppuskaállásokkal, futóárkokkal. Hogy az itt harcoló katonák nehéz körülményeit még tetézze, az időjárás sem volt kegyes hozzájuk. 1945 tele szokatlanul kemény volt Magyarországon. Vastag hótakaró borította az országot. Gyakran havazott, az ég ólmos színű, szürke volt. A nap szinte soha nem tudta áttörni az alacsonyan szálló felhőket. A repülőtevékenység mindkét hadviselő fél számára szünetelt, még a felderítés is akadozott.

Ez az időjárás katonai vonatkozásban mindkét hadviselő fél számára egyaránt kedvezett. Vagyis nem csak a Vörös Hadsereg részére, készülő offenzívájának elrejtését illetően, hanem a németeknek is, akik ezekben a februári napokban nagyarányú katonai előkészítéseket tettek Nyugat-Magyarországon. Ezek a mozgolódások - méreteiket tekintve - a lakosságban azt a látszatot keltették, hogy Hitler és a Wehrmacht még koránt sincs ereje végén, a német hadsereg motorizált és páncélos ereje megtörhetetlen. Mintha a nyugati fronton semmi sem történne, újabb és újabb páncéloscsapatok vonulnak keletre, hogy a Bakony és a Balaton térségében megmutassák majd valódi erejüket.

Háború a Vértes falvaiban, erdőiben

1944. december 25. eseményei minden bizonnyal beégtek a helyi lakosság emlékezetébe. Miközben a Vértes-hegységtől délre sikerült a szovjet erőket ideiglenesen feltartóztatni, Csákvártól északra egy szovjet lovashadtest főerői áttörik a német 6. páncélos- és a magyar 1. huszárhadosztályok által védett harmadik védőöv állásait.[1] A szovjet csapatok több irányból benyomultak a Vértes-hegységbe, s elérték Gánt, Kőhányás és Vértessomló vonalát. A szovjet csapatok így immár valóban látható közelségbe kerültek a Vértes lakossága számára is, bár hírük már korábban megelőzte őket.

A Budapest elvesztése okozta csüggedést felváltotta ezekben a napokban egy új remény, amely – legalábbis a politikai vezetésben – eufórikus méreteket öltött. Hiszen Hitler azt üzente, már csak át kell vészelni ezt az időszakot, tavasszal új német hadosztályok jönnek, elkészül a "csodafegyver" és új, nagy általános offenzívába kezd. 1945 tavaszán a német csapatok majd visszafoglalják egész Magyarországot! Valóban úgy tűnt, hogy mindez sikerülhet. Hitlernek 1945 első hónapjaiban nagy tervei voltak   Magyarországgal, és a Duna-medencével. 1945 februárjában a Dunántúlon meglévő 2 német és 1 magyar hadsereg mellé egy újabb hadsereget is átcsoportosított. Ez az akkoriban még rendelkezésre álló német hadseregnek a legjobban felszerelt seregteste, a 6. páncéloshadsereg volt, 4 páncéloshadosztállyal, több kiegészítő egységgel, és megközelítőleg 82 000 katonával. Az 1945 januárjában–februárjában majdnem minden fronton visszavonuló, igen megtépázott német és magyar csapatok katonai vezetésének fel kellett végre mutatnia valami sikert a lakosság számára, kellett valami győzelem, amivel feledtetni lehetett volna az elmúlt hetek és hónapok kudarcait és nagy visszavonulásait. 

A huszárhadosztály mintegy két és fél hónapig tartó hősies küzdelmei ellenére immár reménytelen helyzetbe került, és március közepén mindössze három nap alatt összeomlott minden. 1945. március 16-án megindult a szovjetek Bécs ellen indított nagy tavaszi offenzívája Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall vezetésével. Mégpedig éppen itt a Vértes-hegységben, Zámoly és Székesfehérvár között. Céljuk a német 6. (SS-) páncéloshadsereg szétzúzása, majd Bécs bevétele volt. Tolbuhin terve az volt, hogy a Vértes-hegységben "kaput" üssön, és a 6. páncéloshadsereg hátába kerüljön. Ezt a frontszakaszt az 1. huszárhadosztály két erősen megcsappant létszámú huszárezrede tartotta, amelyeket német egységekkel erősítettek meg. A magyar seregtestnek fogalma sem volt arról, hogy a szovjetek már korábban, titokban átcsoportosításokat hajtottak végre. A 3. Ukrán Front tartalékából, Karéliából érkező – az Alföldről – átcsoportosított 9. gárdahadsereg felcsatlakozása március 12-én indult meg szigorú titoktartás mellett. Március 15-én hajnalban azután már minden készen állt arra, hogy a 3. Ukrán Front csapást mérjen a vele szemben álló német és magyar csapatokra. A térségben védelemben lévő 1. huszárhadosztályt erről úgy tűnik, vajmi kevéssé értesítették. Ekkor azonban az időjárás közbeszólt, mert hirtelen ködtenger borult a Dunántúl északi térségére. Így sem a tüzérségi, sem pedig a légi támadás előkészítését nem lehetett biztonsággal végrehajtani. A Legfelsőbb Főparancsnokság képviselője és a 3. Ukrán Front haditanácsának tagjai hozzájárultak a haditervek azonnali módosításához. Ennek értelmében a támadás időpontját előbb 16. hajnalára, majd 15 óra 30 percre halasztották el. Délután 13–14 óra tájékán felszállt a köd, és egyórás tüzérségi előkészítést követően 14 óra 30 perckor megkezdődött a Vörös Hadsereg Bécs ellen indított támadó hadművelete. A mintegy 3900 db tüzérségi löveg és aknavető egy teljes órán át ontotta a tüzét a mintegy 25 km széles sávban húzódó német–magyar védelmi állásokra. A mindent elsöprő tüzérségi tűz utolsó tíz percében megindultak a szovjet lövészhadtestek és a tüzérség folyamatos fedezete mellett rohamozták meg az előttük lévő állásokat. Az 1. huszárhadosztály megmaradt részei, amelyek jellemzően a magyar 3. hadsereg alárendeltségébe tartoztak, védekezve vonultak vissza a Duna mentén, majd Ausztriában adták meg magukat az amerikai csapatoknak.

E harcok nyomai a mai napig fellelhetők a Vértes erdőiben, falvainak temetőiben pedig fejet hajthatunk az egykori hősök emléke előtt. Sírjaik néma keresztjei emlékeztetnek hősies harcaikra.

Várak a Vértesben (Gesztes vára)

A Vértesben a megannyi csodás természeti látnivaló mellett igazán érdekes történelmi csemegék is találhatók. Ilyenek a számos helyen megtalálható várak, várromok. A Vértes várai többségében a tatárjárás után épültek, mivel az ország védelméhez sürgősen szükség volt a megfelelő védelmet biztosító védművek kiépítésére. A Vértes várai kihasználva a terep nyújtotta adottságokat, egy összefüggő védelmi rendszert alkottak. Az itt található végváraknak is jelentős szerep jutott a török elleni küzdelmekben. A várak közül ma már alig látható olyan, ami egykori tündöklésére, pompájára emlékeztetne. Leginkább romjaikban gyönyörködhetünk a bérceken járva, és elmélkedhetünk a múlt nagy vitézségeiről. Gesztes vára a Vértes egyik legjelentősebb, legnagyobb vára volt. 1332-ben már királyi várként tesznek róla említést. A 13. század végén a Csák nemzetség több, kőből készült várat is emelt birtokainak védelmére. 1342 táján Nagy Lajos király utasítására teljesen lebontották a Csákok várát, hogy helyébe egy kényelmesebb vadászkastélyt építsenek. 1410-től kezdődően kalandos sorsra jutott, mert Luxemburgi Zsigmond elzálogosította. Ezután három család birtokába is került gyorsan egymás után. Majd a 16. században ismét fontos szerephez jutottak az itteni várak, amelyek a Bécs felé vezető utakat zárták le a török előtt. 1529-ben még sikeresen verték vissza az ostromlók támadását, de 1543-ban már kénytelenek voltak a védők feladni a várat. A magyarok rövid időre visszafoglalták, de 1558-ban ismét megszerezte azt a török. 1863 őszétől, amikor a törökök katasztrofális vereséget szenvedtek Bécs alatt, ezt a várat is elhagyták. A vár sokáig gazdátlanul állt, stratégiai szerepe megszűnt. Mivel senkit sem érdekelt a további sorsa, a lakosság szépen elkezdte elhordani a várat, azaz elbontották az építőanyagokat belőle. Később Esterházy József engedélyével készítették el anyagából a majki kamalduli rendház épületeit. (1795-re a várat már csak romként említik a krónikákban.

Várak a Vértesben (Gerencsérvár)

A Gerencsérvár is fontos része volt a Csákvár felé vezető út védelmének biztosításában. A néhai vár, vagy inkább torony, az Oroszlánkőtől nyugati irányban helyezkedett el. Ugrin esztergomi érsek testvére, Csák Miklós tesz előszőr említést a vár létezéséről végrendeletében, ahol akkor még Wdvorhelnek említi.1330-ban nevét már Gerencher alakban írják a krónikákban, oklevelekben. Ekkor részben királyi, részben Csák bírtok volt. 1366. december 6-án a vár fontos találkozó színhelye volt, ide látogatott a Velencei Köztársaság követe, hogy a török elleni hadjáratról tárgyaljon. De a vár igazán említésre méltó regéje a Szent Korona legendaköréhez kapcsolódik. 1439. október 17-én meghal Albert király, aki Zsigmondot követte a trónon. 1440 elején a főúri rendek III. Ulászló lengyel királyt választották a trónra. Az éppen akkor várandós Luxemburgi Erzsébet királyné, aki Albert özvegye volt, megszületendő fiának szerette volna a koronát. Ennek érdekében megbízta komornáját, Kottaner Jánosnét, hogy csenje el a koronát. A komorna végre is hajtotta úrnője kérését, és csellel kicsempészte a koronát Visegrádról, és a királynéval együtt sietve Komáromba utaztak. Itt született meg 1440. február 22-én a későbbi uralkodó, V. László magyar király. Hogyan is kerül bele ebbe a titokzatos "bűnténybe" a Gerencsérvár?

Mint később Kottanerné leírja, előbb Tatán, majd a Gerencsérvárban találtak menedéket, kevéske ételt, ezen a szerinte rideg szálláson. Kevés vár mondhatja el magáról, hogy menedéket adott a magyarok királynéjának, és a Szent Koronának. A török elleni harcokban nagy szerepe már nem lehetett, hiszen ekkorra falai már meggyengültek, állaga leromlott. 1543 után a vár említésére már soha többé nem kerül sor. 

Történelmi kalandtúrák az erdőn keresztül

Amikor valakit megkérdeznek arról, mi a véleménye a Vértes hegységről, bizonyára azonnal a természet szépségeire, a remek kikapcsolódást nyújtó túraútvonalakra gondol. Mert hát valóban a mintegy 314 négyzetkilométernyi erdővel borított terület pusztákkal, legelőkkel, és 300-400 méteres magaslatokkal, megannyi csodás látnivalót kínál az idelátogató turisták számára. Legmagasabb pontja a Nagy-Csákány, amely 487 méter magas, Szárliget határában található. A képzeletbeli magassági versenyben a vele szemben található Körtvélyes a második, a maga 480 méteres csúcsával. De számos egyéb fantasztikus csúcs tartozik még a hegységhez. Azt talán kevesen tudják, hogy a Vértes területén 104 db ismert barlang található. A táj szépsége magával ragad minket, de nem feledkezhetünk meg a környék történelmi múltjáról, azokról a vitézekről, harcosokról, katonákról, akik végső nyughelyre leltek ebben a tökéletes harmóniában.

A túra útvonala megtalálható a Magyar Természetjáró Szövetség oldalán, ahol a letölthető alkalmazás segítségével mindenki önállóan végig járhatja a kijelölt útvonalat.

Rlszletek itt találhatók meg:

https://www.termeszetjaro.hu/hu/tour/gyalogtura/vertes-60-hadtoerteneti-emlekut/801663354/

Lélegzetelállító háborús történetek

1944. december végén a Vértes területét is elérték a harcok. Az erősen leharcolt 1. huszárhadosztály egykori önmagához képest akkorra már csupán a nevében volt még önazonos. Létszámában és fegyverzetében meg sem közelítette az elvárható szintet. A hadosztályt lengyelországi működését követően 1944 őszén kivonták, és hazaszállították. Maradékának feladata immár az volt, hogy biztosítsa a tervezett kiugrási kísérletet. Az első szerelvények 1944. október 4. és 8. között érkeztek haza. Az ezt követő időszakban harcolva vonulnak vissza, részt vesznek az alföldi harcokban, majd a Csepel-sziget védelmében. December elején a hadosztály részei már Velence térségében védekeznek, folyamatosan harcolva vonultak vissza a Vértes előteréig. A harcokban mindvégig derekasan küzdöttek, noha az erős túlerővel szemben folyamatosan hátrálniuk kellett.

December 24-ére a Velencei tótól 25–30 km-re északra, a Vértes lábánál a helyzet egyre válságosabbra fordult. Csákvár, Zámoly térségének birtoklása, a móri árok elérése a szovjet csapatok számára igen égetővé és fontossá vált. Ebbéli törekvésében csupán az éppen akkor odavezényelt 1. huszárhadosztály tartóztathatta fel. 1944 utolsó napjaiban az 1. huszárhadosztály arcvonala a Balatontól Pusztavámig húzódott. 1944. december 30-án a hadvezetés felmérve a hiányosságokat úgy döntött, hogy a leharcolt hadosztályt a Csallóközbe rendeli, ahol egységeit feltöltik, hiányos fegyver- és lőszerkészletét pótolják. Ez a rövid pihenő mindössze három napig tartott. A feltöltésről készült összefoglaló jelentésben megállapítják, hogy a hadosztály fegyverzeti hiányosságai rendkívül súlyosak.  A csapattest újólag történő felállításának harcos-létszáma – messze elmaradt a felállításkori hadosztály szintű létszámától és mindössze 4 630 főt számlált. Schell Zoltán ezredes ugyan ígéretet tett arra, hogy a hadosztály újbóli bevetését csak akkor engedi majd meg, ha a pihentetés, felfegyverzés, teljes feltöltés ténylegesen megtörténik, de erre akkor már remény sem volt. Az 1. huszárhadosztály így mindössze 3 nap pihentetés és feltöltés után január 4-én újra bevetési parancsot kapott. Az 1. huszárhadosztály a Vértes területére visszaérkezett alakulatai így létszámban és fegyverzetben hiányosan több mint két hónapot töltöttek el állásharcokkal. A frontvonal kiterjedését figyelembe véve a hadosztály csupán támpontszerű védelmi rendszert tudott kiépíteni, és azt igyekezett megtartani. Leszámítva a kisebb oda-vissza történő betöréseket, egy-egy település elfoglalására tett kísérletet, a frontvonal megmerevedett. A kisebb-nagyobb mozgásokat, felderítő vállalkozásokat leszámítva nagyobb általános támadásokra egyik fél részéről sem került sor. A jól beásott állásrendszereit egyik fél sem akarta feladni, leszámítva ezeket a kisebb betörési kísérleteket, amelyek általában nem voltak eredményesek. Arra azonban jó volt, hogy a mieink lekössék, feltartóztassák a szovjet csapatokat, lassítsák a hadműveletek sebességét.

Várak a Vértesben (Vitányvár)

        Nem messze innen, a hegység északi lejtőjén magasodnak az ég felé a Vitányvár romjai. A vár pontos építésének időpontja nem ismert, de feltételezhető, hogy a Csák nemzetség egyik tagja építhette, valamikor a tatárjárás után. 1319­–1324 között az oklevelekben már királyi várként említik. 1437-ben Albert király azután elzálogosítja a várat, majd több család is birtokolja hosszabb-rövidebb ideig. 1529-ben ostromolja meg először a török, majd 1543-ban el is foglalja. Ezt is visszafoglaljuk, de 1559-ben már ismét török kézre kerül. 1566-ban újból visszaszerezzük, majd a következő három évben megint a töröké. Pálffy Miklós szabadítja fel aztán végül a várat 1597-ben, majd egy év múltán felrobbantották, hogy ne kerülhessen újra az ellenség kezére. A vár romjai egészen a 18. századig meredeztek az ég felé, amíg nem az Esterházy család bírtokába került a bírtok és anyagát más építkezéseken használták fel. A Vitányvár megmaradt csonka tornyai és falai a mai napig békésen szunnyadnak a Vértesben, talán egy újabb kalandra, legendára várva. 

Várak a Vértesben (Csókakő vára)

Székesfehérvártól északnyugatra található Csókakő vára. A 479 méter magas Csóka-hegy oldalában a Csákok emeltek várat. Első írásos említése 1299-ből származik. Majd 1326-ban már királyi bírtokként említik. A 15. században került várnagykánt ide Rozgonyi István, aki 1428-ban a galambóci csatában megmentette az uralkodó életét. A Rozgonyiak halála után a vár több alkalommal cserélt gazdát, birtokosai között volt például Corvin János vagy Bakócz Tamás is. A 16. században azután stratégiai jelentőségét teljesen elveszítette, hiszen nem vehette fel a versenyt a török hatalmas seregével. Szulejmán szultán hatalmas serege 1543-ban elfoglalta Székesfehérvárt, és a környező területeket. Amikor Ahmed bég hadainak élén a vár alá ért, a megrémült védők ellenállás nélkül feladták a várat. A török egészen 1687 őszéig bitorolta a várat, mire sikerült visszafoglalni. Ezután már soha többé nem szerepelt a történelem lapjain. Utolsó lakói az 1800-as évek elején hagyták el. Nevét először 1289-ben említik Vruslanku, majd 1326-ban Orozlanku néven. 1383-ban a várat már Oroszlánkő néven említik. A vár romja Oroszlánytól délkeletre az Országos Kéktúra nyomvonalán található. Ez az építmény is a Csák nemzetség ősi birtokaihoz tartozott egykor. A korabeli krónikákban utoljára 1536-ban tesznek említést a várról, de 1543-ban a török seregek lerombolják. 1629-ben kerül a rom az Esterházyak birtokába, akkor még álltak a falai, de később ezt is elhordták az új házak, és a majki kolostor építéséhez.

Várak a Vértesben (Szentgyörgyvár)

Szentgyörgyvár romjai ma már csak éppen, hogy fellelhetők a Templom-domb tetején, a szentgyörgyvári erdészlaktól nyugat-északnyugatra. A vár létezését egy 1389-ből származó dokumentum igazolja. 1462-ben Zentgourkh néven tűnik fel, majd egy később, 1663-ban keltezett irat már Szentgyörgyvárként említi. Történetéről szinte alig tudni valamit, így pusztulása okáról sem. 1671-ben Nádasdy Ferenc birtokolta, de későbbi sorsa máig nem tisztázott.