Vértes, 1945. januári időszak

1945. januárban egy orosz katona Anatolij Alekszejevics Micsurin őrmester, aki a korábban a 7. gárda légideszant hadosztályban szolgált, így ír erről az időszakról naplójában: 

"A menetoszlopunkhoz a frontvonalban harcoló egységek katonái csatlakoztak. Első kérdésük: "Hány ember van a században? Százhúsz" – válaszoltunk. Meglepődtek. Végül is ez egyértelmű jele volt annak, hogy a friss egységünknek, amely még nem szenvedett veszteségeket a csatákban, még nem fogyatkozott meg. Náluk már csupán 30-40 fő van egy-egy században, de harckésznek tekintik. Mint később kiderült, ezek voltak a 7. gárda légideszant hadosztály katonái, amelyet a 106. gárda légi hadosztály váltott fel. Az úti célunk Csákvár falu volt. A frontnak ezt a részét jelölték ki nekünk. Éjszakánként a frontvonal mentén mentünk még néhány napig. Nappal pihentünk, éjjel meneteltünk. A parancsnokok végül kijelölték azt a helyet, amit el kellett foglalnunk a frontvonal egy részén. Amikor visszatértünk, elmagyarázták nekünk a feladatunkat. A 355. ezredünk a második vonalban volt és egy kis hegy lejtőjén vette fel a védelmet. A hadosztályunk másik két ezrede, a 351. és a 347. volt előttünk, az első védelmi vonalat elfoglalva. A mi állásaink egy ritka cserjékkel és kicsi fákkal borított lejtőn helyezkedtek el. A lejtő az ellenség felé nézett, előtte egy hatalmas síkság terült el, amelyen túl erdőkkel borított dombok láthatók. Parancsot kapunk arra, hogy ássunk lövészárkokat a hegy oldalába. Ezek mély, gödörszerű árkok voltak, amelyeket még nem kötöttek össze a folyosók. A fegyvereink lőszerkiosztását is elrendelték. A saját 995-ös számú PPS géppuskámmal megcéloztam, és rálőttem egy fa ágaira. Meg voltam győződve arról, hogy felkészültem, miután elvégeztem a teszt ellenőrzést. Úgy gondoltam szükséges lenne valami célokat meghatározni egy bizonyos távolságra előttünk, majd belőni azokat is. Figyelmeztettek minket, hogy a hegyünktől balra található területet elaknásították és semmiféle kerítést vagy táblát nem helyeztek el. Az aknamező német volt és még nem tisztították meg. Néhány katona, akik nem hitték el a figyelmeztetéseket vagy elhanyagolták a veszélyt, átmentek ezen a mezőn lerövidítve az utat Csákvár irányába. Hallottam, hogy két katonánk is felrobbant. […]"

Alig néhány kilométerrel arrébb egy másik katona, Tomka Emil alezredes erről az időszakról a következőket írja naplóbejegyzésében:

Kápolnapuszta, 1945. január 26.

"6-kor kaptam meg a hadosztály üldözési intézkedését (lásd: 12. sz. melléklet) Az orosz főellenállási vonalban lévő erők visszavonása késedelmet okozott. Pusztavámon a volt 3. ezredbeli század reggeli vállalkozásakor még erős ellenállásba ütközött és az erdőőrház területéről még páncéltörő ágyútüzet is kapott. Én később egy vállalkozó civil vadőr vezetésével minden ellenállás nélkül foglaltam el az őrházat, mely előtt egy aknavető kocsink aknára futott és elpusztult. A falu szélén már egy hevenyészetten telepített aknamezőt sikerült kikerülnünk. 16 h-kor ellenállás nélkül értük el Kápolnapusztát. Összeköttetésünk a szomszédokkal nincs. Utunk Pusztavámtól idáig sűrű erdőben vezet. A hivatkozott hivatkozott hadosztályparancs értelmében Kápolnapuszta birtokba vétele után, a Gánttól keletre emelkedő magaslatot kell megszállnom. Mikor Kápolnapusztát főcsapatom éle elérte, az egyik szélső házból hat - az értelmiségi osztályhoz tartozónak látszó - fiatal nő jött elénk. Egy 18 év körülinek látszó szőke lány arcán több seb volt hevenyészett kötésekkel bekötve. Elmondták, hogy őket az oroszok hurcolták el pusztavámi lakásukról és a Pusztavámtól keletre lévő erdészházba vitték, hol több tiszt volt összegyűlve, akik rajtuk erőszakot akartak elkövetni. A fiatal lányon kezdték, de ő minden erejével ellenállt és ezért verték össze. Midőn helyzetük már reménytelennek látszott, váratlanul a magyar tüzérség tűz alá vette az őrházat és annak egyik fala bedőlt. Az oroszok fedezékeikbe szaladtak, ők pedig nekivágtak az erdőnek és így jutottak el Kápolnapusztára. Itt egy parasztgazda aztán elrejtette őket. Egy kocsit bocsátottam a szerencsétlenek rendelkezésére, amin hazatérhettek otthonukba. A hóban jól felismerhető gyalogos- és kocsinyomokból ítélve, előttünk pár órai előnnyel, egy orosz utóvéd menetel. Kápolnapuszta előtt az út igen meredeken emelkedik. Az orosz kocsik, amik nyilván lőszerrel voltak megrakva itt elakadtak és ezért a lőszert kihányták az út mellé. Így nagy mennyiségű orosz gyalogsági, aknavető lőszer és magyar kézigránát lett zsákmányunk még felbontatlan ládákba csomagolva. Kápolnapusztától Gánt felé előre nyomulva az él tűzharcba keveredett a Gántra vezető úttól északkeletre húzódó dombvonulaton lévő oroszokkal. A főcsapatot Kápolnapusztán megállítottam és bevezettem a felderítést Gánt felé. Az oroszoktól megszállt dombvonulatot északról megkerülve, egy felderítő járőröm Gánt szélső házait elérte. A falu szegélyét erős tábori őrsök biztosították és bent a faluban hosszú kocsioszlopok dél felé meneteltek. Déli irányban kiküldött felderítő járőröm csak a Somfa kunyhóig jutott el, ott erős tüzet kapott. Összeköttetésem sem az ezredparancsnoksággal, sem a szomszédokkal nincs. Délkeletre tőlem igen erős harci zaj hallatszik. […]"

Folytatjuk Micsurin naplójában:

"Hajnalban Csákvár falu bauxitbányáktól keletre eső része bombázásra került. A 106. gárda térségében a bombázások sok katonánkat meggyilkolták és megsebesítették. […]"

Anatolij Alekszejevics Micsurin 1945. március 14-i leveléből: "Itt vagyok a fronton. Tegnap túléltem az első bombázást – az első tűzkeresztséget – jóllehet ez nem egy kellemes érzés. Ez egy szomorú nap volt – a jó barátomat megölték –, Volojanin hadnagy 25 éves, csodálatos srác volt." […]"

Tomka Emil alezredes a következőket írja naplójába:

Kápolnapuszta, 1945. február 23.

"9 h-kor protestáns istentisztelet és úrvacsora osztás volt. Délután a 2. és 3. század hősi halottjait temette el a nagytiszteletű úr a helybeli temetőbe, mely alkalommal megható, szép búcsúbeszédet mondott a hazájukért életüket feláldozóknak az aknavető szakasz díszlövései mellett. […]"

Micsurin naplóbejegyzése:

"Az ellenség védelmi vonala az ezred pozíciójához igen közel volt. A jobb szárnyon a távolság a mienkéhez képest valamivel több, mint száz méter volt talán, a bal szárnyon pedig nagyjából nyolcszáz méter. A korábbi csaták óta az ellenségeink mély árkokat ástak, amelyeket a németek ügyesen ki is használtak. Az ellenség frontvonala előtt drótakadályok voltak. A Csákberény faluba vezető utakat elaknásították. Az ellenség védelmének legerősebb pontja Csákberény falu, amely az ezredünk támadási irányában fekszik. A hadosztály áttörési tervében és támadózónájában a védelem nagyon erőteljesnek bizonyult egészen a Balatonig, nehezítették a közép-magyarországi hegyek és a területen számos kisebb folyó halad át. A katonáink rendkívüli bátorságot és kezdeményezést mutattak. A mesterlövészek között is egyfajta verseny bontakozott ki. Ezredünk az egyik lövésze is itt növelte találatainak számát. Ivan Petrovics Shljakhov, a Vörös Hadsereg katonája 1945. március 13-án megfigyelte az ellenség frontvonalát és karabélyával elpusztított egy német katonát, aki 900 méter távolságra tűnt fel. Másnap lövészeink ismét növelték a találataik számát és szinte mindegyik elpusztított egy ellenséges katonát. A lövészek parancsnoka az ifjú őrmester, P. M. Glazov, és a géppuskás egységben Merinov őrmester is jeleskedett. Ők voltak az elsők, akik elnyerték a "Bátorságért" kitüntetéseket. Március 14-én egy felderítést végző német Messerschmitt Bf-109 repülőgépet lőttek le géppuskával. De voltak veszteségeink, hősi halottjaink is. A tambovi területről Khobotets-Vaszilijevszkoje faluból származó Manokhin Mikhail Andrejevich, aki 1915-ben született és 1937-ben vonult be. Őrmester volt 351-es ezredben, a 106. gárda lövészosztálynál.1945. március 15-én harcban halt meg, Magyarországon temették el, a *bauxitbánya területén. […]" (*feltételezhetően Gánt).

Tomka alezredes naplóbejegyzése:

Csákberény, 1945. március 14.

"A szép tavaszias időben egész nap igen erős légitevékenység volt. 10 h-kor Jankovich János zászlós egy orosz mesterlövész lövedékétől haslövést szenvedett és percek alatt elvérzett. Miklósi bunkerjába be tudta húzni egy huszár, aki közben szintén megsebesült. Miklósi azonnal telefonált, a sebesültszállító kocsi is azonnal útra indult, de mire odaért már csak a holttestet tudták a kocsiba helyezni. Utolsó szavait mosolyogva mondta: Jó lett volna még egy kicsit élni! Aztán becsukta szemeit, melyeket Miklósi zárt le örökre. A pusztavámi temetőben temette el a katolikus plébános. A 2. század vesztesége ezen felül még egy hősi halott és három sebesült. A tüzér vonalról nyert értesülés szerint Csákvárról, Zámoly felé kb. 200 harckocsi húz, melyeket a német repülők igen hevesen bombáztak. A 2. századtól tegnap bevonult Csepei Zoltán Béla t. fhdgy. parancsnoksága alatt 14 fő pótlás, 2 német golyószóróval. Csákberényi tartózkodásom óta minden éjjel a németek, vonalunkon át, felderítő vállalkozásokat hajtottak végre igen csekély eredménnyel, mert a már úgyis felderített orosz főellenállási vonalon nem tudtak túljutni. Az éjszaka csendesen telt el. […]"