Egy méneskari huszár, Csendes István főtörzsőrmester
2023.12.25
A ménes egyik megmentője
Oldalunkon igyekszünk mindazokról megemlékezni, akik a huszárság hírnevét öregbítették, beírták magukat történelmünk dicső lapjaira. De korántsem csak azokról írunk, akik vérüket áldozták a haza oltárán, azokról is, akik más módon tettek sokat. Így volt ez Csendes István főtörzsőrmester esetében is, aki méltán érdemelte ki, hogy története ismert legyen! Nagypapája történetét és anyagát Fazekas Istvánné, Karola küldte el nekem, akinek ezúton is hálával tartozom bizalmáért.
Ki is volt Csendes István?
Ha meg akarjuk őt ismerni, el kell olvasnunk saját önéletrajzát, amelyben leírja élete ezen szakaszának kalandos útját.
Életrajz
Csendes István őrmester
1905.január 30-án születtem Kálló községben (Nógrád M.) Munkás családból származom, apám földmívesnapszámos. Az elemi iskola IV. osztályát végeztem el. Iskolai éveim az 1914-18-as világháború éveire estek és az akkori nehéz gazdasági és megélhetési viszonyok miatt szüleim a IV. elemi elvégzése után dolgozni küldtek. Ettől az időtől kezdve én is mezőgazdasági napszámos munkát végeztem a falut környező uradalmakban, 1923-ig, amikor toborzás útján a budapesti 1. határőrkerület kötelékébe léptem és Budapestre az Albrecht laktanyába vonultam be. Itt 3 hónapi vámszaki és katonai kiképzést nyertem, majd utána a kerület IV. szakaszához a cseh határra lettem beosztva Vámosmikolára szolgálattételre. Itt, valamint a szakaszhoz tartozó határőrsökön – Kemencén, Letkésen, és Szobon - 1928-ig teljesítettem határőrszolgálatot, közben magánúton a polgári iskola IV. osztályát végeztem el, és szakaszvezetővé léptettek elő.
1928-ban 9 hónapos határőraltisztképző iskolára vezényeltek Kenyérmezőtáborba. Ennek elvégzése után újra a határra kerültem, és 1934-ig teljesítettem szolgálatot, közben őrmesterré léptettek elő. 1934-ben a határőrség átszervezésével kapcsolatban az 1. határőrezred II. zászlóaljával az 1. gyalogezred kötelékébe kerültem Balassagyarmatra, s itt 1935-ig teljesítettem tényleges katonai szolgálatot. 1935. december 9-én pedig leszereltem.
Leszerelésem után Budapesten fűszer és csemege üzletet nyitottam, de ez a vállalkozásom nem sikerült, és egy budapesti vagyonőrző vállalat alkalmazásába álltam, ahol 1940-ig dolgoztam, illetve álltam alkalmazásban mint éjjeliőr, s időközben megnősültem.
Leszerelésem után 1938-ban 4 hónapra 1939-ben 2 hónapra, és 1940-ben ugyancsak 3 hónapi katonai szolgálatra hívtak be. Tekintve hogy ebben az időben már két gyermek apja voltam, kik miatt feleségem munkát vállalni nem tudott, a bevonulások anyagilag igen súlyosan érintettek. Ezért, valamint a háborúba való belesodródás már biztosra volt vehető, számolnom kellett újabb behívással, mely esetben családom további sorsa teljesen bizonytalan volt, a honvédséghez újrafelvételem kértem, de a méneskarhoz, mint nem harcoló katonai alakulathoz Kisbérre. A méneskarhoz 1940. júniusban vettek fel, 6 havi próbaidőre, melynek letelte után véglegesítettek, és hivatásos tiszthelyettesek csoportjába soroltak.
Kisbéren 1940. júniusától 1944. májusig a gazdasági hivatalban 1944. májustól decemberig a ménesosztály irodájában dolgoztam. Közben 1942-ben törzsőrmesterré, és 1944. januárban főtörzsőrmesterré léptettek elő. 1944. december 23-án az arcvonal közelsége miatt német nyomásra a ménes 28 darab lovával Celldömölkre lettem útba indítva. Innen kb. 2 heti tartózkodás után zárt szerelvénnyel a bajorországi Bergstetten nevű helységbe vittek, ahol előzőleg már kitelepített mezőhegyesi, bábolnai, és kisbéri ménesek lóanyaga volt elhelyezve.
Csendes István törzsőrmester
Bergstettenben 1945. IV/23-án harcok nélkül amerikai fogságba estem. A harcok befejeződése után a lovak gondozását végző személyzet nagyrésze munkáját elhagyta, és elszéledt, s így a nagy értékű tenyészanyag elkallódásának, idegenkézre jutásának volt kitéve. Ezt megakadályozandó, az ottmaradt néhány – főleg tiszthelyettesekből álló – bajtársammal az összes lóállomány gondozását magunkra vállaltuk, mivel megtudtuk akadályozni azt, hogy a megszálló hatóság a lovakat kezelő személyzet híján a német mezőgazdaságnak használatra kiadja, minek folytán tenyészértékben is, de mennyiségben is csökkent volna. Elhatározásunk helyességét a Hazahozatali Kormánybiztosság többszöri rádiófelhívása később igazolta. Ebben a munkakörben 15-20 sokszor 30-40 lónak a gondozását láttam el 1945-től, 1947-ig míg a magyar visszaszolgáltatási misszió a lovak kiadását, és hazaszállítását ki nem eszközölte 1947. I. 9.-én a visszaadott lovak 317 db-ot kitevő első szállítmányával tértem haza. A szállítmányt a földmívelésügyi minisztérium részéről dr. Virrai Károly és dr. Bális Illés miniszteri titkárok Komáromban vették át. Hazatérésem után a Komáromi 12. honv. kiegészítő parancsnokságnál jelentkeztem, majd a komáromi ménestelepnél mint lóápoló nyertem alkalmazást. Ettől kezdve Komáromban, majd 1948. július óta Kisbéren dolgozom, mint lóápoló a mai napig.
Kisbér, 1949. évi május hó 11-én
Csendes István
A helyettesítést Csendes István látta el
A MAGYAR ÁLLAMI MÉNESEK SORSA
A magyar állami ménesek és méntelepek kitelepítése gyakorlatilag 1945 áprilisával lezárult. A ménesek Bergstettenben és Mannsbachban, míg a méntelepek szétszórva Németország és Ausztria területén voltak a háború végeztével A ménesekés a hozzájuk tartozó személyzet sorsának további alakulásánál meg kell említenünk, hogy Mannsbachban parancsnokával, vitéz Békésy Győző alezredessel, az egész személyzetet az amerikai megszálló erők hadifogságba vitték.
A lovak etetését és gondozását a parancsnok felesége vezetésével a családtag asszonyok és nagyobb gyerekek végezték, de hogy mi történt az ottlévő hucul és székely ménessel, arra később kell kitérnünk. Bergstettenben a német katonai csikótelepen elhelyezett Bábolna-Kisbér-Mezőhegyesi ménesekkel kapcsolatban Szandtner vezérőrnagy elrendelte, hogy tekintve a gyakori angol és amerikai mélyrepülések fokozódásával a repülők és a légi fényképeket kiértékelő felsőbb vezetés egy esetleges német katonai alakulat elhelyezési táborát gyaníthatják, és nem pedig egy harcászati szempontból nem lényeges magyar tenyészállat különítményt óvintézkedések szükségesek. Ezért az istállókon kívüli kifutókban anyakancák és csikók tartása szükséges, és minél több ló szabadban tartása a békés célokat bizonyítja, így a ménesek nem is kaptak légitámadást, csupán mikor a harcok a tábor közelébe kerültek egy megkapaszkodó német vég került harcba a támadó amerikai csapatokkal. Az összeütközések során páncélos és ágyútűzben 22 magyar ló pusztult el. Miután az amerikai csapatok a területet elfoglalták — valószínűleg felsőbb parancsra — a tábort érintetlenül hagyták és senkit nem vittek hadifogságba.
A harcok elültét követő kilencedik napon megjelentek a táborban a lovakat köztudomásúan nagyon kedvelő Patton és Patch amerikai tábornokok, (a VII. és III. amerikai hadseregek parancsnokai). Megszemlélték az egész lóállományt. Szandtner vezérőrnagy tolmács útján tájékoztatta őket, hogy ezeken kívül még két másik ménesrészleg is van közelben, azonkívül számos, az oroszok elől menekített méntelepek találhatók szétszórva Dél-Németország és Ausztria területén a különböző megszállási zónákban. Patton tábornok kijelentette, hogy gondoskodni fog arról, hogy ez a gyönyörű lóállomány a fegyverszünet és békekötés után (mikor az orosz hadsereg elhagyta Magyarországot) teljes egészében hazakerülhessen. Ennek biztosítására, és hogy addig, míg ez megtörténhet, a német hatóságoktól a ménesek személyzete és a lóállomány minden szükséges anyagot (élelem, takarmány stb.) megkapjon egy igen derék kapitányát hagyta hátra, mint névleges parancsnokot.
Sajnos — mint ahogyan az általában történni szokott — semmi sem úgy történt, ahogyan vártuk. Patton tábornokot orosz unszimpátiája miatt, és hogy kritizálta amiért őt Berlin előtt leállították és ezáltal a hadserege által harccal elfoglalt területek egy részét is át kellett engednie az oroszoknak — a politikusok leváltották, mint hadseregparancsnokot. Ez a leváltás nagy mértékben befolyásolta a mi méneseink és méntelepeink, valamint a sok lófogattal menekültek lovainak sorsát. A Bergstettenben lévő derék századost is leváltották és helyére egy Mr. O. nevű kapitány került (rövidesen őrnaggyá léptették elő), akit csupán három dolog érdekelt: a pénz, a nő és az alkohol.
A háború végeztével a német kikötőkben számos amerikai szállítóhajó horgonyzott üresen. Captaine. egy-két magasabb helyen beosztott barátjával úgy gondolta, hogy ezeket a hajókat meg lehetne töltetni a ,,zsákmányolt" lovakkal, áthajózni Amerikába, és ott jó pénzért elárvereztetni. Ezért, hogy a bergstetteni telepen lévő három nagy méneslóállományát megszerezze, utasította a három ménesparancsnokot (Szandtner vezérőrnagy megkerülésével), hogy válasszák ki méneseikből a legjobb 40-40 lovat, mert ezekkel rövidesen indulhatnak haza. A listát ezektől hamarosan megkapta, most már csak a hiteles törzskönyveket kellett megszereznie. Ezek azonban a főosztály vezetőjénél, Szandtner Tibornál voltak. Szandtnert az irodájába rendelte és követelte, hogy az okmányokat adja át neki. Szandtner ezt nem fogadta el és azt üzente, hogy a kiválasztott lovakkal ő is visszatér Magyarországra, és viszi magával az iratokat. Erre captaint letartóztatta, és pár nap múlva Bergstettenből kitilttatta.
Captain Owens a kiválasztott lovakat terve meghiúsulásától függetlenül elindította Amerikába. A szállítmányban 105 különböző fajta törzskönyvezett ló volt, melyeket nevei és adatai nekem ma is megvannak. Az egész szállítmányról "horses" cím alatt fényképekkel illusztrált cikk jelent meg a Life magazin 1946. évi májusi számában. Az Amerikába indult lovak behajózása után Mr. O. elkezdte a kiárusítást, végeladást Bergstettenben, valamint a Bajorországban található méntelepek és a felhajtható és magántulajdont képező törzskönyvezett magyar lovak elkobzását, történő eladását. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a többi, még fellelhető kincstári és magántulajdont képező lovaknak a német "Behring Werke" szérumtermelő intézetének történő eladása.
Az utókor számára talán nem lényegtelen, hogy Bergstettenben három ilyen árverés zajlott le: 1945. augusztus 15-én, majd augusztus 22-én és szeptember 11-én. A német gazdák itt megvásárolhatták az árverésre bocsátott lovakat. Amelyik nem került eladásra, mind az említett szérumtermelő intézetbe került. Végül az amerikai magasabb parancsnokság is tudomást szerzett Mr. O. korlátlan garázdálkodásáról, és váratlanul hazarendelte.
A gyöngyösi és komáromi méntelep kivételével, melyek 1945. március végén orosz kézre jutottak, és azokat teljes egészükben Oroszországba szállították, a többi méntelep nyugatra került. Ezekből szerencsére a debreceni az ausztriai francia zónába, míg a jászberényi Ausztria amerikai zónájába került, hová O. őrnagy hatásköre már nem terjedt ki. Ez utóbbi két méntelep már 1946 folyamán visszakerült Magyarországra. Magyarországon a háború végeztével csak a lesántult vagy betegen maradt állami mének maradtak meg. Ezekkel és a debreceni és jászberényi méntelep hazakerült ménjeivel tudták megkezdeni szakembereink 1946-ban újra a tenyésztői munkát.
Korábban még 1945 végén az új debreceni ideiglenes kormány által kiküldött u.n. "elhurcolt javak kormánybiztossága" ügynökeinek sikerült segítségünkkel és derék amerikai tisztek közreműködésével a szétszóródott lovaink egy részét felkutatni és összegyűjteni. Ugyancsak O. őrnagy által német gazdáknak elárverezett bergstetteni lovakból, a München Rim-i versenypályára és környékére eladott angol telivérekből, valamint a Behringwerke-nél talált megmenthető lovakból pénzért vagy amerikai nyomásra sikerült annyit visszaszerezni, hogy egy szállítmány 274 lóval 1947. január 3-án megérkezett az ország területére. Ebben jórészt angol telivérek, kisbéri félvér, arab és lipicai, kevés mezőhegyesi volt. A második szállítmány 174 lova zömmel a bábolnai ménesből tért haza. A harmadikban 230 a mezőhegyesi ménes Nonius- Furioso-Nortstar és Gidran lovai voltak, melyek 1948. január 6-án érkeztek vissza. A hazaérkezett lovak jórésze igen gyenge kondícióban volt. A felmerült nehézségek közül talán a legsúlyosabb volt, hogy a ménesekkel hazatérő méneskari tiszteket és legénységet elkülönítették, és igazoló eljárásra a komáromi igazoló állomáson fogva tartották. Az így szakfelügyelet nélkül maradt lovakat a környék lakói jórészt szétkapkodták, másrészüket a "szakértő" hatósági közegek az "azonnal igába állítani" jelszó alapján minden nyilvántartás nélkül az igénylőknek kiadták. 1950-ig tartott míg a viszonyok annyira rendeződtek, hogy a volt állami ménesek területén a gyűjtő munka megindult és a lovakba sütött bélyegzők alapján azonosítani tudták a ménestulajdont, azokat visszavették és a telepeken gyűjtötték. Lassanként a régi megbízható és szakértelemmel rendelkező méneskari tiszthelyettesek segítségével a szervezett munka megindulhatott nagyjában a régi méntelepeken vagy azok közelében az elhelyezésre alkalmas épületekben.
A háború végeztével a magyar méneskar, mint olyan megszűnt, de az új magyar honvédelmi minisztériumban néhány méneskari és huszártiszt az ott fokozatosan összeszedett és rendezett lóállománnyal megpróbálta újra felépíteni a magyar lótenyésztést. Rövid idő alatt az F.M. átvette ezt a feladatot, felállította az "Országos Lótenyésztési Felügyelőséget". A ménesek és méntelepek személyzete ezután polgári alkalmazott lett. Köztük egy-két okleveles gazda, volt méneskari tiszt és sok volt méneskari tiszthelyettes. Míg 1944-ig az F.M. rendelettel szabta meg melyik ménes milyen fajtából, milyen anyakanca létszámmal tenyészthet, addig az 1961-es új F.M. rendelettel a kisbéri ménest megszüntette. Az angol telivéreket az azelőtt hozzátartozott Apáti pusztával együtt Bábolna kapta meg, ugyancsak a Bakonyban lévő volt Reinprecht birtokkal (Kerteskő) együtt angol telivér tenyésztésre. A kisbéri magyar félvér ménes egy részét a volt bajor királyi herceg ménese helyére Sárvárra helyezték. Másik része Süttvénybe (a volt honvédségi ménes helyére) került. Ide hozták még Mezőhelyesről az ott megszüntetett Gidrán ménes anyakancáit is. Megszüntették a Furioso-Northstar és a nonius ménest Mezőhelyesen.
Előbbiek a kiskunsági állami gazdaság (Apajpuszta), utóbbiak a Hortobágyra kerültek a kiváló "Debrecen város" Nónius ménese pótlására, melyet 1944. október végén az oroszok teljes egészében Oroszországba vittek. Mezőhegyesen összegezve 44 Nónius, 20 Furioso-Northstar, 6 Gidrán, 6 dán, 3 normán, egy lengyel, 8 ismeretlen származású kancából sportoló ménest alapítottak. Egy kisebb angol telivér ménest a sportoló tenyésztéshez és egy ügető ménest. Ugyancsak sportoló tenyésztő lett a sárvári és süttvényi ménes is.
Bábolnáról az egész engedélyezett 70-es létszámú anyakanca lipicai ménest a Bükk hegységben lévő Szilvásváradra vitték. Az 1944-ben működő 17 méntelep az újabb területveszteségekkel és az ország sokkal kisebb lóállományával megszűnt. Ma otthon csak háromméntelep van: Parádon 40, Nagycenken 60 és Sümegen 44 ménnel. Pettkó Szandtner Tiborral kapcsolatban még külön meg kell említeni: 1948-ban Taher pasa, aki látta a bábolnai ménest Szandtner parancsnoksága alatt, Almásy, a neves magyar Afrika-utazó tanácsára meghívta Szandtnert az egyiptomi királyi arab telivér ménes reorganizálására. Itt 1960-ig tartó munkájával a szakemberek által ismert európai hírnevét világhírűvé tette, mint magyar szakember. 1960-ban rákkal súlyosan megbetegedett, visszatért Németországba és Leutstettenben Lajos bajor kir. herceg vendégeként 1961. január 6-án elhunyt.
Ma otthon Moszkva helytartói mindent áruba bocsátanak. Egyik példája, hogy az elmúlt év novemberében egy belga többszörös milliomosnak el akarták adni a teljes lipicai állami ménest. Az "üzlet" azon bukott meg, hogy amikor a belga Budapestre érkezett tárgyalni, ott olyan tárgyalófeleket talált, akik nemcsak szakértőknek nem bizonyultak, de személy szerint is megbízhatatlan tárgyalóknak mutatkoztak. E tanulmány írójának és az otthoni szakembereknek szomorúságára az elmúlt évben a nagy férőhelyű istállókkal, 400 kat.hold kitűnő minőségű legelővel rendelkező süttvényi ménest is feloszlatták, megszüntették.
Forrás: Monostory László szkv. m. kir. méneskari százados írása, Hadak Útján, 1989.09.01. sz.
A három állami ménes lóanyagának németországi kitelepítéséről
A második világháború folyamán, ezek a tenyészetek viszonylag rendben és békésen folytatták tenyész munkájukat. A visszacsatolt területek ménellátását, e területen kevés számban visszamaradt ménekkel és a belső tartalékokkal biztosították.
Az 1944. év második felében mindhárom ménes a lóállományát megosztva, kimozdulni kényszerült és többféle módon kísérelte meg lóanyagán a várható harcok elől mentegetni.
Ez az időszak bizonytalan, sokszor kapkodó és gyakran naiv intézkedések következtében súlyos és veszteségekkel teli hónapokat, sőt éveket jelentett mindhárom ménes számára.
Mezőhegyes
A ménes - felsőbb utasításra - 1944. szeptember 10-15 között 4 vasúti szállítmányban az összes személyi és lóállományával, raktári felszerelésével, használati eszközeivel elvonult Mezőhegyesről Dunántúlra.
Az 1944. évi szeptember 23. és 24-én Mezőhegyesre érkező felszabadító szovjet csapatok az évszázados ménes összes épületeit és istállóit üresen találták. A ménes lóanyaga a meginduláskor összesen 960 volt. Részletezve:
ЗО törzsmén és törzsmén jelölt,
400 anyakanca /175 nóniusz, 135 félvér, 90 gidran,
260 évjárati, választott és szopósmén,
240 évjárati, választott és szopóskanca,
ЗО használati ló, öszvér és szamár.
Dunántúlon a lóanyag zöme Kisbéren /gh. Bakonyszombathelyen/, Bábolnán, Előszálláson, Sárváron /Káld/ nyert ideiglenes elhelyezést. A ménes parancsnokság Sárváron a lóanyag Káldon és Bejcgyertyánoson települt. Mezőhegyesen 1 törzsmén, éllatkórházban levő 4 ló és csikó, valamint 8 öszvér és 14 szamár maradt.
A kimozdított ménes elhelyezési és takarmányozási nehézségekkel küzdött. November hónapban az Előszálláson elhelyezett nóniusz anyaménes, szopóscsikóival együtt gyalogmenetben Káldra vonult. 1944 év december elejére a ménes lóanyagának további elmozdítása következett be. A lóanyag szinte felezve Németországba és Csehszlovákiába lett irányítva.
A németországi rész 1944. december 5-én Kisbér és Káld, majd december 10-én Káld vasútállomásról indulva a bajorországi Donauwörth vasútállomásra irányítva indult útba.
Az út nehézségére jellemző, hogy a december 10-én Káldon berakott 40 vagonos szállítmány útvonala Káld-Zalabér-ük-Boba-Celldömölk-Sopron-Sauerbrunn-Wiener Neustadt-Bruck- Simbah-München-Augsburg-Donauwörth. Az út 14 napig tartott, útközben két mozdonyt lőttek ki a szállítmány elől, végül karácsony estéjén érkezett a szállítmány Donauwörthbe. Ütközzem két ellés, négy vetélés és két elhullás történt. Az egész lóanyag a szállítást meg előző mostoha körülmények, majd a hosszú ut miatt igen legyengült állapotban érkezett Donauwörthbe. Az ut első 10 napja az ország belsejében történt. Az álldogálásokat a vasút menti kukoricaszár vagonba való bordásával töltöttük.
A mezőhegyesi ménes megérkezésekor a kisbéri és bábolnai ménes már elhelyezkedett e tervezett helyen.
A három ménes részére kijelölt hely a Donauwörth—tól 10—14 km—re fekvő Borgstetten remonda telep volt. Ez a katonai pótlótelep cca 600 hold földdel, igen jó beosztású istállókkal, boxokkal, edző karámokkal, jártatópályákkal és szakaszos legelőkkel volt felszerelve. Két üzemegysége volt, Bergstetten /közigazgatásilag Buchdorf/ és Neuhof /közigazgatásilag Kai3heim/. A mezőhegyesi ménes Neuhofban helyezkedett el, mig a másik két ménes Bergstetten helyiségeit foglalta el.
A németek lovait a háború már elfogyasztotta, tehát a telep minden istállója üresen állt és nagymennyiségű felhalmozott takarmánykészlettel rendelkezett.
A kiérkezett lóállomány összesen 410. Részletezve!
19 törzsmén és törzsmén jelölt,
200 törzskanca 80 nóniusz, 65 magyarfélvér, 55 gidrán
100 évjárati és szopós méncsikó,
91 évjárati és szopós kancacsikó.
Tekintettel arra, hogy a felszabadulás utáni mezőhegyesi újjáépítésben ezen anyagból megmaradt részt lehet számításba venni, erről külön még a III. részben foglalkozom.
A ménes másik része a csehszlovákiai Pardubice közelében "Saszlau"-ba került, 1945. január 10-én.
Az ide kihelyezett létszám 560 volt. Részletezve:
10 törzsmén és törzsmén jelölt,
I3O törzskanca 75 nóniusz, 51 félvér, 4 gidran
I5O évjárati, választott és szopós méncsikó,
64 évjárati, választott és szopós kancacsikó,
6 használati ló.
Ez a részleg az aránylag biztonságosnak látszó helyzetében a háború végső akkordjait ugyan átvészelte, de a végén számunkra mégis elveszett. A férfi személyzet fogságba került, a családtagokat pedig nyitott vasúti kocsikban Magyarországra szállították. A lóanyag sorsáról közelebbit nem tudunk.
A ménes teljes lóanyagából a fenti 770 és 960 közötti állomány, szám szerint 190 ló az országban maradt, éspedig:
27 Mezőhegyesen átadva a ménesbirtoknak,
I32 Kisbéren maradt 31 gidrán anyakanca és 85 kancacsikó
24 különböző helyeken idős koruknál fogva visszahagyva,
7 elhullott.
Ennek a részlegnek Kisbéren maradt csoportja a kisbériekkel együtt megkísérelte gyalogmenetben a nyugat felé menekülést, a harcok utolérték, majd a Graz környékig jutó Jászberényi ménteleppel együtt megfogyva bár, de visszatért az országba. A szétszóródott anyagot az uj magyar hadsereg már a front mögött összegyűjtötte és rendezte. Előbb Örkényben, majd később Dióspusztán helyezte el, megkezdte a tenyésztést, később fajták szerint is helyükre kerültek.
Kisbér
A ménes lóanyaga 1944 év őszén hozzávetőlegesen 610 volt. Ebből az anyagból 280, már I944. novemberében aránylag rendezetten és rövid szállítási idő alatt kiérkezett Bergstettenbe. Részletesen:
7 törzsmén,
I45 anyakanca,
55 évjárati méncsikó,
63 évjárati kancacsikó,
10 szopóscsikó.
. Visszamaradt Kisbéren 330, melynek sorsa ugyanolyan volt., mint a mezőhegyesi lóanyag Kisbéren és Bábolnán visszamaradt részének.
Bábolna
A ménes lóanyaga 1944. szeptemberében mintegy 7OO volt. Ennek fele 1944. novemberében szintén rendben kiérkezett Bergstettenbe. Részletezve:
A Bábolnán visszamaradt 350 ló és csikó megközelítőleg ugyanolyan arányosan képviselte a két fajtát. Ezek "mentése" gyalogmenetben a kisbérihez hasonlóan történt. A kimozdult részlegek súlyos közlekedési, takarmányozási és elhelyezési nehézségekkel küzdve, ha megfogyva is a harcok rajtuk történt áthaladása után visszatértek.
A kihelyezett három állami ménes összes lóanyaga 980 volt. Elhelyezésük kifogástalan volt, s nagyszerűen megépített és berendezett katonai remonda telepen. A telep vezetője egy német ezredes volt, alkalmazottai rokkant katonai személyek és nagyrészben ott lakó polgári személyek voltak. A telephez tartozó mintegy 600 kh. szántóterületen főleg takarmányt termeltek. A szakaszokra osztott állandó legelők összterülete szintén 600 kh. körül volt. A ménesek takarmányozását a felhalmozott készletekből látta el a telep vezetősége. A parancsnokkal való érintkezést a három ménes parancsnoka, míg a magasabb szintű kapcsolatokat a szintén oda települt Országos Lótenyésztési Főigazgató tartotta. A személyi létszám élelmezését saját konyhánkon és raktárunkon keresztül láttuk el, melyet az élelmiszerjegyekkel egészítettük ki. A személyi létszám cca 140-150 fő volt a családtagokon kívül. A ménesek körüli munkákat kizárólag a magyarok, sorkatonák és lovászfiuk végezték. Mindhárom ménes a maga munkarendjét az új helyzetben kialakította és az amerikai csapatok beérkezéséig viszonylag nyugodt körülmények között végezte.
Az egész telep izgalma fokozatosan nőtt, ahogyan az amerikai csapatok közeledtek. Mindenki a térkép fölé hajolt, latolgatott. A németek lesték a csodafegyvert. Látszólag ezen a tájon lett volna a "körvadászat" közepe, tehát itt már súlyos harcokról nem lehetett szó. A németek egyrésze tisztán látva a helyzetet, megnyugvással várta, legyen, ami lesz, de legalább a háborúnak vége lesz. A telep német parancsnoka és néhány fanatikus német tiszt szervezte a helyi ellenállást az amerikaiakkal szemben. Tervezték a magyarok különböző "nagyhatású" fegyverekkel való felszerelését a lóanyag München felé való elvonulását stb., stb. De ezek már személyi fontoskodások voltak, hiszen nappal kimozdulni sem lehetett az utakra, hidakra. A légiteret mindinkább uraló amerikai vadászgépek a telep német parancsnokát a vöröskereszttel álcázott csukott gépkocsijában Heuhofbol-Bergstettenbe vezető műúton megtámadták. Az autóra két vadászgép olyan vehemenciával támadt, hogy egymásután röpülve az első gép belekerült a második gép szórásába és az autó előtt az út mellett a földbe fúródva felrobbant. A gép roncsai a pilótával a környező fákon csüngtek, mint a faluvégén rosszul felszerelt papírsárkány roncsai. Az ezredes a gépkocsivezető mellett ülve a mellén keresztül kapott egy sorozatot, azonnal meghalt. Az ezredes halálával abban maradt a magyarok felszerelése és a lovak elmozdítása. Gondjainkkal magunkra maradtunk. Ekkor már 1945. március végefelé jártunk. Jellemző az amerikai légifölényre, hogy egész nap mozdulni sem lehetett, mert különösen a mellettünk levő másodosztályú beton utón minden mozgó járművet a levegőből tűz alá vettek. Hajnalban jártat- tunk, az összes csoportot megfelelő távközzel egyszerre behajtottuk a jártatóba és köröztünk a kb. 1000 m kerületi pályán. Egyik reggel megleptek, leereszkedtek, de nem lőttek. Április 10. táján az istállók körüli legelők már kizöldültek és kinálták a finom zöld füvet, szénánk pedig fogytán volt. Nagyon izgatott minket, vajon tudják-e ezek a gépek, hogy mik vannak ezen a területen szétszórtan elhelyezett nagy istállókban. Kísérletképpen az egyik távolabbi istálló csikóit, mintegy tálcára kieresztettük a bekerített legelőre.
A csikók egy kis futkosás után széjjel terültek a legelőn, mi pedig beton fedezékből figyeltük mi lesz. Előbb 1, majd 2-3 vadászgép lejjebb ereszkedett, körözött, de nem lőtt.
A csikókat több órán át kint hagytuk. A gépek a legelő melletti műutat ellenőrizve többször is arra jártak, látszólag tudomásul vették az istállók tartalmát, de nem lőttek.
Ezt jó jelnek vettük és fokozatosan megkezdtük a legeltetést, most már tisztában voltunk, hogy a ménesre nem tartják "érdemesnek" a támadást. A front már ekkor 80-100 km-re volt Nürnberg irányába.
Az izgalom tetőpontjára hágott. A mezőhegyesi ménes raktárában levő összes karabélyt és töltényt az idősebb tiszthelyettesek segítségével éjjel feltűnés nélkül apránként a mellettünk levő völgyzáró tóba süllyesztettük. A visszavonuló németek egy kisebb tüzérségi csoportja a telepen ellenállásra rendezkedett be, de a ménesek személyzetét figyelmen kívül hagyta.
A Neuhof körüli terep kisebb, nagyobb erdőkkel eléggé fedett volt. A védelmi vonal nem összefüggő, hanem meglehetősen hézagos volt. Még egy osztag 2-3 ágyú beállításával próbálkozott április 22-én este felé, két németet vezettek hozzám, hogy "ezek" akarnak valamit. Kiderült, hogy mindkettő lovagolni szeretne. Rendelkeztem, hogy két gyengébb lovat megfelelő szerszámzattal hozzanak alájuk, hiszen ettől úgy is elbúcsúzhatunk. Mig a lovakat készítették beszélgettünk. Kérdeztem milyen messze lehetnek az amerikaiak. Ok mondták 14-18 km-re és "reméljük maguk is részt vesznek a harcokban érdekes ruhájuk van, de biztosan katonák". Semmit nem Ígérve, megjegyeztem, hogy nincsen fegyverünk, különben is csak annyian vagyunk, amennyi éppen a lovak ellátásához kell, vajmi kevés reményünk lehetne, hogy megállítjuk az amerikaiakat. Kár is volna itt harcot provokálni, mert az értékes lovak vallanák kárát. Kérdésükre mondtam, hogy 600 ló van. Közben a két felnyergelt lovat átvették és azzal mentek el, hogy fél óra múlva visszajönnek. Gyanúsak voltak s már igen vegyes érzéseink támadtak, talán nem is németek, hanem németül beszélő és német ruhába öltöztetett közvetlen frontközötti felderítő amerikai katonák. Mig legtöbb német nyakában géppisztoly lógott, megviselt és aggodalmas volt, addig ezek derékszíjjal látszólag fegyver nélkül, de kidudorodó bal hónaljjal, nyugodtak és kipihentek, magabiztosak voltak. A két "német" össze viasza lovagolt a majorban és környékén, majd visszatért és megköszönve visszaadta a lovat. Kezet fogtak velünk és a már sötétedő estében eltávoztak az egyik erdő felé.
1945. április 23-24-én éjfél után rövid, szaggatott aknavető és kisebb ágyútűz után a németek elvonultak, ami hajnal felé kevés német ásta magát lövészteknöbe a telep szélénél. Körülnéztem a telepen. A fogatos lovak barakkistállóját találat érte és 4 lovunk ott vergődött. Az igazi fogatos lovainkat előző napon kő istállóba helyeztük és ide olyanokat tettünk, melyek kevés értékű, inkább rugós kancák voltak, netalán valaki látva a kocsikat eszébe jusson fogatot zsákmányolni. Nem sok idő volt a sajnálkozásra, mert heves golyó- széné géppisztoly tűz lobban fel. A közeli erdőből sok páncélos jött elő és szétterülve közelitette a telepet. Igyekezett mindenki a "helyére". Megbeszélés szerint 3 embernél több nem volt egy istállónál, vagy helyiségben. így véltük az amerikaikat az ijedtségtől megkímélni.
A lövészteknős németek megadták magukat, majd minket kezdtek összegyűjteni. Az istállóknál szétszórtan levő embereinket a telep főudvarára "terelték" és rövid, gyors intézkedéssel a frontszakasz parancsnoka elrendelte, hogy bár külön a németektől, de vigyenek bennünket 10-15 km-re hátrább a front mögé fogságba. A harckocsi egység parancsnoka a vezetőnket kereste, de miután a parancsnokunk lakása még nem volt elfoglalva, én jelentkeztem. Tolmács útján kértem, hogy hagyjanak minket itt, hiszen 600 ló gondozását kell végeznünk. Rövid rádiózás után kijelentette, hogy ha én felelek az embereinkért, akkor menjenek azonnal vissza az Istállókba, de engem őrizetbe vesznek. Pár perc múlva az egész telepen már csak mi és 12 MP /katonai rendőr/ maradt.
Ezek, egyik német irodában berendezett őrszobáján voltam kb. 34 óráig. Parancsnokommal és az emberekkel a szolgálatvezető őrmesteren át tartottuk az összeköttetést, aki bejárt az irodába. Kértem, nézzék át az istállókat, különösen a padlásokat, nehogy esetleg odamenekült német katonának eszébe jusson hátulról az amerikaiakra lőni, mert akkor nagy bajba kerülünk. Találtak 3-4 németet, akik a háborút befejezve a szénába bújtak és сsаk az a kérésük volt, hogy ott húzhassák meg magukat a következő éjszakáig.
Az előző napon már elfoglalt Bergstettenben néhány lovász fiú kivételével a többi magyar személyeket is hatra szállították és egy gazdasági magtárba zárták. Pár napi bizonytalanság és a sehová tartozás állapotában a fennmaradásunkért küzdöttünk. Súlyosan sebesített csikókat vágtunk az élelmezésünkre. A vízmű és a villany leállása folytán a tóból szivattyúztuk a vizet és lajtokkal láttuk el a ménest ivóvízzel. Hatalmas gödröt ástunk, melybe az egyik szétlőtt istállóban elpusztult 18 darab 3 éves méncsikót temettük.
Az történt ugyanis, hogy a Kaisheim felé vezető út közelében levő istállónk mögül már Neühofon túl, a németek visszavonuló tüzet nyitottak a páncélosokra. Ezek oldalra fordulva tornyukkal hatalmas tüzet zúdítottak az istállókra, melyben 30 mén volt.
Mintegy 4-5 nap után kapott a három ménes egy amerikai összekötő tisztet, aki egy kis katonai repülőgépen érkezve a szükséges létszámadatokat összegyűjtötte, utána ugyanezen a gépen távozva magával vitte a lótenyésztési főigazgatót az amerikai III. hadsereg főhadiszállására.
Ezt követőleg szinte naponta érkeztek magas rangú és látszólag lóhoz is értő tisztek, akik különböző módon érdeklődtek és látni akarták a méneseket. Pihenőben, ott állomásozó katonák az Of LIMIT ellenére ha csak tehették belopództak a karámokba és felugráltak a lovakra.
Az amerikaiaknál láthatóan és érezhetően vita alakult ki a ménesek tulajdonjoga és pillanatnyi helyzete, valamint a személyzetük megítélése körül. Pár napon belül "ROYAL HUNGARIAN STUB FARM" jelzőtáblák kerültek a ménesek körül levő közutakra, irányjelző nyilakkal. Ahogyan teltek a napok, úgy fogyott az amerikaiak "kedvessége". Lekerültek az előbb említett táblák és helyette a III. hadsereg jelvényével "USA ARMI STUD FARM" táblák kerültek kihelyezésre. A joviális viselkedésű főhadnagy helyett megérkezett J.P. Owens őrnagy, akiről később megtudtuk, hogy inkább lovas, mint lótenyésztő. Hivatali cime: "Európai hadszíntér lóügyi tisztje". A ménesek nagyon érdekelték, de ha problémával fordultunk hozzá, dühbe jött. Látszott rajta, hogy inkább pihenni, jó hátaslovakba dúskálni, legfeljebb katonáskodni akart, sem mint 1000 ló mindinkább felmerülő, főleg takarmányozási gondjával törődni. Kiválóan lovagló, indián vérű, lobbanékony ember volt. Hamarosan megjelent segédtisztjeként egy lengyel lovas százados /Bilwin/, akinek Owenssel való ismeretsége /az 1936. évi Berlini Olimpiáról származik, ahol, mint lovas versenyzők ismerkedtek meg/. Ez a Bilwin nevezetű lengyel százados - általában a lengyelek irányunkban mindenkor tapasztalható szimpátiáját nem mutatta, sőt viselkedése határozottan rosszindulatú és ellenséges volt a magyarok iránt. Tagadta, hogy tud magyarul, jóllehet apja az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeként fiát Nagyenyeden járatta magyar iskolába. Ezeket azért tartom szükségesnek leírni, mert rövid időn belül Ő lett Owens őrnagy minden irányú tevékenységének egyik sugalmazója. Minden mögött - ami nekünk ott kint nehézségeket okozott - őt véltem látni.
Rövid belül, nem tudom honnan, egy vörös hajú és alacsony sok nyelvtudással rendelkező, szemüveges 20—28 év körüli titkárnő került Owens mellé. Nevét leírva sose láttam. Owens Alexandrának hívta, igy mi is csak annak ismertük. Ez a kis nő mindenben segítségünkre volt és szinte ellensúlyozta Bilwinnek Owens őrnagyra gyakorolt befolyását.
Többek között, előre figyelmeztetett hu meglepetészszerű létszámellenőrzést akartak végrehajtani. Ugyanis hadifogoly táborszerű ellenőrzés alatt voltunk. Tőle tudtam meg hogy Bilwinnek az a célja, hogy a magyarokat a ménesek mellől elüldözze és helyükbe a százával csatangoló lengyeleket telepítse.
Sokan elmentek, de ezeket az embereket mindig pótolni tudtam, különböző fogolytáborokból odaszökött magyar katonákkal. A 62 főt mindig ki tudtuk állítani Neubofban, sőt gyakran 10-15 emberrel több is volt, akiket viszont szemle alkalmával a szénapadlásokra bújtattunk. Owens a magyarok elküldését és elüldözését nem tette magáévá, sőt a későbbi és számára nagy feladatok elvégzésére - szaktudásunknál fogva - csak a magyarokat látta alkalmasnak.
Bilwin üzelmeit Alexandra elítélte és látszott, hogy közte és Bilwin között ádáz harc folyik, melyet Owens befolyásolása körül egymás ellen vívtak. Ezt a kis titkárnőt 1948. áprilisában - amikor- már mi eljöttünk - mint szovjet hírszerzőt a CIC elvitte Owens mellől.
A közvetlen szereplők megismertetése után visszatérek a ménesek sorsának további alakulására.
Magyar részről nagy igyekezet alakult ki a három ménes parancsnoka között abban az irányban, hogy Owens őrnagyot a maga számára megnyerje. A belső körülményekbe nem tudtam betekinteni, tény azonban, hogy az Orsz. Lóteny. Főigazgató ebben a versenyben nem vett részt és igy természetesen alul maradt, sőt közte és Owens között a viszony annyira megromlott, hogy Owens kitelepítette Bergstetténből egy buchdorfi parasztházba.
Ezt megelőzően egyik napon Owens valamilyen kocsi ügyből kifolyólag haragosan a főigazgató bergstetteni lakására ment és ott veszekedve lovagló ostort emelt rá. A férje mellett álló feleség arcul ütötte Owens őrnagyot, aki dühében eltávozott ugyan, de a főigazgatót a donauwörthi városi pincebörtönbe záratta. Másnap ugyan intézkedett szabadon bocsátásáról és saját gépkocsiját küldte érte, amibe azonban a fogoly nem volt hajlandó beülni.
Owens kegyeiért való versenyben győztesnek látszott a kisbéri ménesparancsnok, aki angolul is beszélt. A viszony a magyar felső vezetésben elmérgesedett. Senki nem tudta, hogy a másik milyen akcióba kezd. Mindenki igyekezett legalább csak a saját helyzetét menteni és tartani. A következő események azt mutatták, hogy a kisbéri ménesvezető sem tudta mindenben Owenst befolyásolni, pedig már Bilwin is féltékeny volt rá. A követendő irányban tisztázódott a helyzet a Visszaszolgáltatási Misszióban megjelent magyar kiküldöttel való kapcsolat felvétele folytán.
Ilyen közvetlen előzmények után első probléma a ménesek jogi helyzetének tisztázása. A ménesekkel katonai személyzetet találtak, tehát az anyag "hadizsákmány" mondták az amerikaiak. Bizonyítanunk kellett, hogy a lóanyag a magyar Földművelésügyi Minisztérium tulajdona és feladata az országos lótenyésztés minőségi fenntartása. A háborút közvetlenül nem szolgálta, sőt takarmányfogyasztásával és emberigényével egy bizonyos erőt a háború erejéből lekötött. Az egyenruha tradicionálisan maradt meg stb.
Meggyőző bizonyítékként az általam bemutatott eladási jegyzőkönyveket fogadták el, melyből évi folyamatossággal világosan kitűnt, hogy a magyar honvédség lóvásárló bizottsága a ménesből "vásárolta" és "kifizette" a lovakat. Vitáik és tevékenységük arra irányult, hogy a lóanyagra, de legalább annak egy részére megszerezzék az elzsákmányolás jogát. A svájci "SPIEGEL" című lap szerint a "Fehér Házban" vita folyt arról, hogy az üresen visszatérő hajók ugyan milyen értéket hozhatnának Európából? Ezt vitatva a katonák bizonygatták, hogy a nemes tiszta fajtájú törzskönyvezett bergstetteni magyar lovak állománya az, mely a három világhírű ménes anyagaként most kezükben van, tehát egyedüli érték a rommá lőtt Európában. Tehát egy ilyen hajórakomány messze felette van minden, Európából szállítható egyéb értéknek.
Nem csoda hát, hogy az ezzel megbízottak igen nagy harcot folytattak. Jogalap nélkül elvinni nem "merték", hiszen a ménesek sorsát a szövetségeseik /angol, francia, szovjet/ is éberen figyelték és nem mulasztották el meglátogatni és szamon tartani. Owens őrnagy utasítására, minden lóra és csikóra a bal lapocka első részére tüzes vassal égettük а III. amerikai hadsereg jelzését, mely egy 6 cm átmérőjű karikába elhelyezett nyomtatott A betű volt. Ezen megütköztünk, de előnyét is felismertük, hiszen ez mindig bizonyíték lesz arra, hogy a bergstetteni magyar ménesekből való.
Különben a franciák is nagyon sóvárogtak, a szép arab lovakért és az ő zónájukba került debreceni méntelep arab ménjeit hadizsákmányként azonnal elvitték, majd csüggedten visszaadták, mert jogászaik megállapították, hogy Magyarország a nagy zűrzavarban elfelejtett nekik hadat üzenni, tehát a két ország között nem állt fenn hadiállapot. /?/
A ménesek sűrű látogatása alkalmával egy látszólag lóhoz értő angol tábornok, egy nagyobb tiszti csoport élén szemlélte a ménest. Amikor a közismerten szép és akkor még fiatal North Star A XVlI-es törzsmén állt meg előtte, tábornoki sapkáját megemelve mondott valamit angolul. A tábornok azt mondta: "ha ez nő volna, azonnal feleségül venném".
Itt fel kell, hogy jegyezzem a bélyegzési rendszerünkről hallott véleményt. Ugyanis igen sok magasrangú katonai személy és tenyésztő elismerését fejezték ki a három ménes egyedein egyöntetűen elhelyezett nyeregbélyegzésünk láttán, melyet lényegében ma is követünk. Az ebben követett rendszerünk ismertetése után, annak következetességét és gyakorlati előnyét felismerték és legtöbb kijelentette, hogy a legjobbnak és legbiztosabb azonosítási eljárásnak tartja azok között, melyet ez ideig megismert.
Visszatérve a ménesek további sorsához, e viták után hamarosan kaptunk olyan értelmű utasítást, hogy a három ménes egyenlő arányban összesen mintegy 150 tenyészkancát, köztük néhány évjárati kancát és ezekhez arányosan szükséges törzsméneket válogassuk ki, amit legértékesebbnek tartunk és amely egymagában is tenyészetet képez, mert hiszen arról lehet szó, hogy ezek sürgősen hazajönnek Magyarországra, lázas tevékenységbe kezdtünk. Mi mezőhegyesiek bizonygattuk, hogy elsősorban otthon a mezőgazdasági mezőhegyesi fajták hazaszállítása a fontos, ezért a kontinensen belül túlsúlyban mi jöjjünk számításba. A másik két ménes az ő anyagának fontosságát bizonygatta. Pár napon belül bemutattuk a kiválogatott lovak névjegyzékét. Owens kijelentette, sajnos a mezőhegyesi fajták egyelőre nem jöhetnek számításba. Tehát a mezőhegyesi anyagot a névjegyzékből törölte.
Az egyedek bizottsági megszemlélése után egyelőre 60 kisbéri és 3O bábolnai ló lett kijelölve, hogy mint legértékesebb "hazamegy" Magyarországra. Mezőhegyesiek részéről nagy volt az elkeseredésünk "ekkorra igazságtalanság" láttán.
Ezt a kijelölést követően a takarmányozási nehézségek miatt az a "nagyszerű ötlete'" támadt az amerikai és a német vezetésnek, hogy a három ménes összes többi lovait ki kell osztani a német gazdakörzeteknek. Azok feladata legyen, kinek adják ki tovább tartásra, használatra, vagy a csikókat tovább nevelésre. Az egész akció az akkor már lábrakapott német vezetés részéről gróf Pappenheim Max, Staufenberg báró, Freiberg bárónő személyéhez fűződik.
Gyors intézkedés, azonnali kiosztás. Elővezetés során mindenki választott, nevére lett Írva a ló és azonnal vihette. A lovak és csikók egyenkinti ára 2-600 márkáig volt megállapítva. Az összeget az átvevő gazdakörzet hajtotta be és fizette a Bajor Bankba, ahol letétbe helyezték a "Magyar Állam" javára.
A kiosztásnál jelen volt egy német bizottság és 200-500 német paraszt, a környék 15 gazdakörzetének vezetőjével. Részünkről az elkeseredés olyan nagy volt, hogy egyhangúlag amellett voltunk, nem veszünk részt ebben a szörnyű munkában. Végül is azt tartottuk helyesnek, hogy részt veszünk és minden lovat pontosan feljegyzünk, hogy hová került és kinek lett eladva, mert bíztunk abban, hogy összeszedésük biztosan bekövetkezik és ha nem tudnánk tartózkodását akkor nehézségeink csak nőnek. Ezt különben Alexandra is helyeselte, egyedül Bilwin volt az, aki sürgetésével igyekezett gátolni a pontos feljegyzések lehetőségét.
Ez az akció 3 alkalommal történt és pedig 1945. augusztus 15-én, 22-én és szeptember 11-én a neuhofi telep udvarán. E három alkalommal a mezőhegyesi anyagból összesen 37О ló került kiosztásra, tehát lényegében 5 törzsménen kívül egy lovunk sem maradt volna, ha Owenshoz fordulva nem kérem, hogy mi mezőhegyesiek is vehessünk a lovakból a német paraszthoz hasonló jogokkal és kötelezettségekkel. Hall úr hozzájárult és igy mi megvettünk 25 anyakancát. Az árát befizettük és takarmányozását saját költségünkből fizettük, fennmaradásunkhoz közösen használtuk, majd hazaszállításkor ellenérték nélkül helyére tettük. Hall úr nehezen állt az ügyhöz, de zsarolva kijelentettük, hogy különben nem nyúlunk az "eladásnál" egy lóhoz sem, csinálja és adminisztrálja ahogyan tudja. Fenti három alkalommal a bábolnai anyagból 95 a kisbériből 60 került kiosztásra, tehát összesen 525.
Élesen emlékezetemben él e három alkalom "vásártere". Az esetenkint összegyűlt 2-300 bajor paraszt a helyszínen azonnal átvette lovát. Ki kerékpáron, ki egyesbefogott tehénjével, ki gyalog papucsban, kis kosztos táskával, garabollyal, vagy éppen bőrönddel jelent meg a kilátásba helyezett magyar lóért. A ménesbeli lovak és csikók az elővezetés, azonnali befogás stb. ellen a legkülönbözőbb módon tiltakoztak. Felágaskodva fejbevágták új tulajdonosaikat, aki elszédülve elterült, majd a másikat addig hurcolta a csikó az udvar épületei között, mig táskája kinyílt, tartalma kiszóródott, végül ő hasravágódva elengedte a lovát. Volt olyan, aki "biztonságból" kerékpárjához kötötte lovát, amiből végül is a kerékpárok kötőfékszáron át le-fel való hurcolása következett, végül is az istálló ajtója végleg megszabadította a lovat koloncától, miután a kerékpár csomagjaitól és felszerelésétől már vonszolás közben megszabadult. Volt olyan, aki tehénkéje mellé kötötte beszerzett lovát, viszont induláskor a ló szembefordulva felágaskodott és a jámbor jószág szarvát letörte. A lovak megvadulását maguk a németek is fokozták azzal, a "megnyugató" brrr-brrr kiáltásaikkal, mely náluk állj és nyugató jelző a hidegvérű lovaikra. Végül a vásár területét kerékpár roncsok, széttaposott útitáskák, szétszórt tartalmú üres garabolyok, papucsok, eltört ernyők, különböző sapkák és elhagyott kalapok borították.
Amikor e szomorú eseményen is keresztül estünk, az üres istállók látása és a lovaktól való megfosztottság érzésé végtelen levertséget okozott az egész magyar csoporton, de különösen rajtunk, mezőhegyesieken. Természetesen kezdettől fogva, de ekkor rettenetes erővel törtek fel érzéseink, mi lesz velünk, mi van otthon, mikor mehetünk haza és mi lesz a lovakkal. Érthetően ezek a kérdések állandóan felszínen voltak, különösen és sok féle módón megnyilvánulva a legénység részéről. Az ellentétes hírek teljes bizonytalanságot okoztak mindenkiben. A remény, megnyugtatás és bizakodás ellenére is a híreket mindenki a maga nézetei szerint értékelte.
A magyar vezetés állandóan igyekezett mindenkit megnyugtatni. A háborúnak ugyan vége van, de mindent helyére tenni nem mehet gyorsan. Otthon tudnak rólunk, szamon tartják a méneseket és mindent el fognak követni, hogy a ménesek anyaga mielőbb hazakerüljön.
Különféle vagyonőri csoportok alakultak. Mi a passaui csoporthoz tartozunk. Tudtuk, hogy itthon "Hazahozatali Kormánybizottság" létesült és annak kiküldött része már működik, a "Restituciós Missio", mely előbb Frankfurtban, majd később Karlsruheban székelt.
Utasításokat kaptunk itthonról, mely általában szólt minden személynek és csoportnak a magyar javak őrzésével kapcsolatban. Minden vonatkozó felhívásnak eleget tettünk. Ismertük a Gazdasági Főtanács 5-7799/194-6 évi rendeletét, valamint ennek végrehajtására a Passaui Anyagi Bizottság 1946. augusztus 29-én megjelent 1100 sz. rendeletét. A ménesek helyzetéről e rendeletben felsorolt személyek tudtak, de sem a lovak kiosztását, sem egyéb az amerikaiak káros tevékenységét érezhetően befolyásolni úgy látszott egyelőre nem voltak képesek. Számos magyar iroda alakult, de hamarosan rájöttünk, hogy ügyünket csak a Restituciós Missió viheti előrébb, és számos iroda csak saját létének fontosságát súlyozza.
A hazaszállítás előrehaladásában 1946 őszéig pozitív eredmény nem is történt. A legénység érezhető módon nyugtalan volt. A szóbeli biztatásnak már-már nem hittek és tömegesen hazaindultak. A szükséges gondozó személyzetet a fogolytáborokból megszökött katonák, leventék létszámával pótolni tudtuk.
A nagyszámú lóanyag kiosztása után, a megürült neuhofi istállókba Owens őrnagy Bergstettenből szeptember 15-én 50 kisbéri és 50 bábolnai lovat áthelyeztetett.
A nagy igyekezettel kiválasztott és Magyarországra történő hazaszállításra kijelölt lovak ügye - melyek természetesen elkerülték a szétosztás sorsát - ismét előtérbe jutott.
Az ekkor 78 kisbéri és 5O bábolnai ló jól kietetve várta a hazaszállítást. Miután közöttük egy mezőhegyesi ló sem volt, igy a csoport körüli eseményeket, csak távolról figyeltem.
Egy napon Owens közölte a kisbéri és bábolnai ménes parancsnokával, megköszönve nekik a lovak kiválasztását - nagyon sajnálják, -de ez lesz az a csoport, amelyiket Amerikába kiszállítanak, mint a "becsületes megtalálót " illető 10 %.
Megdöbbenésünket nem kell hangsúlyozni, bármennyire is már bizonyos edzettségre tettünk szert ezen a téren. A 108 ló 1945- október 7-én Bergstettenből indulva Brémán át került Amerikába. Erről a csoportról 1947 őszén szó volt, amikor azok visszaszállítása is előtérbe került. Már-már olyan reális alakzatban is, hogy Riekán, vagy Brémán át jöjjenek— e Magyarországra. Még arról is volt szó, hogy ne Riekán keresztül jöjjenek, mert Jugoszláviának is van Magyarországtól lókövetelése és félő, hogy a szállítmányt a területükön átutaztában esetleg visszatartják. Nem tudom miért, ebből végül nem lett semmi. Ez a csoport bizonyos szempontból igen értékes egyedeket tartalmazott. Tudomásom szerint a méneket Kaliforniában az ottani méntelepi rendszerbe osztották be, mig a kancákat nagyobb tenyésztők vásárolták meg.
Az amerikai parancsnokság következő megdöbbentő ténykedése volt az, hogy Bergstetter-ből 1946. január 4-én 72 bábolnai arab lovat átküldték Neuhofba. E csoport körül Bilwin százados igen nagy igyekezetét fejtett ki. Másnap megjelent 6 amerikai katonai lószállitó autó, melynek mindegyikébe 12 ló lett berakva. Nyilvántartásunk számára Bilwin azt közöl: hogy a marburgi szérumtermelő telepre viszik. Majd később ezek származási levelét kérte, de ezt agyonhallgattuk és nem adtunk. Beszélték, hogy e szállítmányt Bilwin útközben kicserélte. Tény az, hogy hosszú csend után 1950-ben a lengyelek diplomáciai utón 72 ló származását kérték a rajtuk levő bélyegek megadásával. Ezek a bélyegek sorban ráillettek a marburgi szérumtelepre fenti időpontban elszállított lovakra. A származási leveleket megkapták, a 72 ló között levő 15 arab telivér kanca ellenében, melyeket 1951 év tavaszán Bábolnára érkezve visszaadtak.
Tehát nem véletlen, ha különböző szaklapokban a lengyel tenyészetekből származó lovak fényképei erősen hasonlítanak a bábolnai Shagya és Gazal típusokra. Nem mintha a lengyeleknek nem lettek volna azelőtt arab lovaik, de azok inkább Ben Haifi és Cargo típusnak voltak, melyek véleményem szerint minőségben messze lemaradnak a mindenkori bábolnai anyag megjelenési formája mögött. Tehát a lengyel arab tenyésztés előrébb lépett a történelem sorában oda került arab anyag értékeivel.
A fenti eseményeket megelőzően 1945. december 31-én Owens magához rendelt fontos megbeszélésre. Tolmácsunkkal mentem el. Owens közölte, hogy a főhadiszállásától azt a parancsot kapta, hogy az amerikai zónában levő, szerinte nagyrészt Hitlerék által összerabolt lovakat - melyek ma még a legkülönbözőbb katonai alakulataiknál a katonák szórakozását szolgálják - ide Neuhofba össze kell gyűjteni és rendezni. Valószínű sok magyar ló is lesz közöttük és azokat külön tehetem. Miután az európai lóbélyegzéseket általában ismerjük, tőlünk várja, hogy ezek rendezésében legyünk segítségére. Jutalmunk a köztük található magyar lovak visszaadása lesz. A lovak a legkülönbözőbb helyről és járművekkel hamarosan érkezni fognak, tehát az üres istállókat készítsük el fogadásukra. Tegyek számításokat a takarmányszükségletre, ő gondoskodni fog, hogy az rendelkezésünkre álljon.
A lovak létszáma 6-800 körül lesz, de az eleje nem várja be a végét, tehát 600—ra készüljünk fel az elhelyezésük szempontjából. Nyilvántartásukat úgy vezessem, hogy mindenképpen lehető legtöbb adatot tartalmazza. A küllem, valamint a bélyegek alapján eredetüket derítsük fel, Vagy következtessük. A feladatot megértettem és távozni készültem. Megköszönte a kilátásba helyezett segítséget és nagyon boldog 1946 évet kívánt minden magyarnak.
Én viszont ezt köszöntem meg, azon reményt kifejezve, hogy ez az esztendő több jót tartogat számunkra, mint amiben 1945—ben részünk volt. A célzást megértette es vígasztalásszerűen kilátásba helyezte, hogy minden jóra fog fordulni majd meglátjuk. A beszélgetésen mindvégig Alexandra is jelen volt.
Owens őrnagy által jelzett lovak Neuhofba való érkezése azonnal megindult. A teljes amerikai zónában a legkülönbözőbb amerikai csapatoktól 5-10-50-еs létszámban főleg gépkocsikon megindult ezeknek a lovaknak a beözönlése. Általában csak darabszámot feltüntető átadás-átvétel történt. A lovakat nyilvántartásba vettem, majd szín szerint csoportosítva külön-külön istállóba helyeztük. Ezek a lovak 1946 évben végig, majd 1947 október 11-ig állandóan jöttek mentek.
A lovak sorsát illetően a következő kép alakult ki bennem. A németek az országuk belsejében, egészen a háború végéig több helyen még mindig nagyobb lovasalakulatokat tartottak. A lovaik eredete főleg saját tenyésztésű, de igen sok volt a francia, holland és belga eredetű zsákmányolt és számos magyar ló is. A frontok előrehaladása során ezek a lovak a legkülönbözőbb amerikai alakulatokhoz kerültek, ahol a katonák szórakozását szolgálták. A háború végeztével az alakulatok szemlét kaptak és a sok különböző ló láttán a szemlélő utasította a hadszíntér lóügyi tisztjét, 0wens őrnagyot, rendezze ezeket. Megállapították azokat az alakulatokat, melyeknek lóigényét elismerték és ezek kaptak 5-15- 50-as létszámú, de csak szürke, vagy csak pej, vagy sárga lovakat. A rendezés elején jöttek az egyes nemzetek lókereső bizottságai és a bélyegzések alapján bizonygatták tulajdonosi jogaikat. Az igy gazdára talált lovak száma 60-70 volt. Ezeket hamarosan el is vitték. Én is megkezdtem már elejétől fogva a magyar lovak kiszedését és teljesen külön, színre tekintet nélkül egy istállóba helyeztük azokat. Ezek száma az első felismerés szerint mintegy I50 db volt. Ezeket ménesbélyegek, nyakbélyegzés alapján, valamint a nyakra sütött H betű alapján bizonygattuk magyarnak. A H betű körül vita keletkezett. Mi a H betűt ez alkalommal "HUNGÁRIA", kezdőbetűjének bizonygattuk. A bele kotnyeleskedő németek azonban felfedték a "HONVÉDSÉG" bejelölést. Ezeket, mint hadizsákmányt vissza kellett tenni a csoportba. Ebből a munkából, mint fáradsági díj végül is а II. és III. szállítmányban 90 lovat sikerült 1947 októberében és 1948. január 4-én Magyarországra hazahozni.
Hogy ezzel a csoporttal teljesen végezzek, leirom a többi sorsát is. Különböző alakulatokhoz kisebb-nagyobb létszámban mintegy 250 ló került vissza. Voltak lovasrendőr alakulatok, pihenő katonai táborok, repülőterek, kórházak, akik lovat kaptak szórakozásukra. Végül megmaradó 442 ló 1947 július 28-án és 29-én Brémába szállítva behajózásra került. Ezek a lovak a görög királyság "megsegítésére " egy kisebb hadihajóban útba indultak Görögországba. Ugyanebbe a hajóba az európai inváziót járt harckocsik is utaztak Markosz tábornok hazafias erői ellen.
A lovak neühofi rendezése "megérte a fáradságot", mert 90 lovon kívül az a hasznunk volt, hogy Owens a lovakra az általam igényelt napi 4 kg zabot biztosította és a megtakarításból tartottuk az éhezésre Ítélt magyar lovakat. A zabot amerikai katonai tehergépkocsik saját embereinkkel a müncheni "INDIÁN DEP0"-ból szállították. A két első alkalommal tíz- tíz 8 tonnás tehergépkocsi szállítmányban, eredeti amerikai csomagolású zsákokban levő zab között 8-10 q rizst, cukrot, kávét és kakaót "zsákmányolt" a magyar rakodó brigád. Ezekkel az értékes anyagokkal nagymértékben feljavítottuk az amúgy igen szegényes közétkezési raktárunk erejét. Érthető, hogy a következő további szállítmányokhoz már nem fogadták el a brigádunk segítségét.
Visszatérve a magyar lovak sorsához, az 1946 évben a 45 év őszén kiosztott 525 ló nyilvántartásának rendezését és kiegészítését állandóan melegen tartottuk. Közben itthon megindult diplomáciai utón a kihurcolt lovak visszaigénylésének folyamatba tétele. Bár elhatároztam, hogy leírásom magyarok neve nélkül teszem, de itt még is meg kell említenem a kisbéri lóanyagot összefogó Lomniczi Béla és a bábolnai anyagot összefogó Reisz János munkatársaim mindvégig jelentős munkáját, amely a lovak sorsának, nyilvántartásának, visszaigénylésének és végül hazahozatalának eredményében jelentkezett.
Az amerikai diplomácia kész volt a lovak visszaadására, azonban a Budapesten székelő amerikai megbízott közölte, hogy angol nyelven ki kell állítani a "Claimeket" melyben a ló színét, korát, nemét és égetett bélyegeit és jelenlegi tartózkodási helyét fel kell tüntetni. Ha ez meg lesz azt nyújtsák be neki és ö ki fogja küldeni az Európai Hadszíntér Főhadiszállására és ha az adatok egyeznek, a visszaigénylés eredményes lehet. Az 1040 lóról éjjel nappal titokban készítettük a Claimeket és néhány napon belül a hazahozatali kormánybiztonság 5 példányban letette Budapesten a megbízott amerikainak az asztalára.
Eltelt egy hónap, amikor Owens őrnagy az egész titkárságával, majd egy amerikai hadbíró és egy magyarul beszélő amerikai főhadnagy megjelentek a neühofi irodánkban. A lovakról szóló részletes és helyiség megjelölésében is pontos elemeik kötegét asztalomra tették. Nézzem meg, megtudom-e mondani ki készítette. Rögtön megismertem, de rövid ideig még is nézegettem és gondolkoztam mit mondjak. Szerintem könnyelműség volt itthon nem átmásolni és úgy átadni az amerikaiaknak. Nyilvánvaló, hogy sehol nem vezették olyan pontosan a lovak hollétét, mint mi hármam, és talán cél is volt, hogy az egészet úgy meg kell keverni, hogy soha többé ne lehessen ebben a dologban tisztán látni. Most aztán ráfáztunk gondoltam. Várakozással néztek rám. Ránéztem az Írógépemre és kijelentettem, hogy én készítettem a lovak hazajutása érdekében, hiszen ezt Owens őrnagy előtt, sem, soha nem titkoltam. Hangsúlyozták, hogy miután én hadifogoly vagyok, ezeknek az adatoknak a kiadása, törvényeik szerint kimeríti a kémkedés vádjának tényét. Következőket mondottam: én ezen ténykedésemnek ilyen következményére nem számítottam, de ennek ismeretében is megtettem volna, mint ahogyan valószínűleg minden amerikai katona is megtette volna, ha hazája ilyen feladatok elvégzését; kívánja tőle. Kiszolgáltatottságom folytán önök elég erősek, sőt hatalmasok ahhoz, hogy cselekményemet megtorolják. Kijelentették, hogy további intézkedésig nem hagyhatom el Neuhofot, Látszólag Billwin méltatlankodott legjobban. Az amerikai hadbíró de különösen a magyarul beszélő főhadnagy, Owens és Alexandra már nem voltak olyan harciasak. Érthetően igen kellemetlenül éreztem magamat napokig, de nem történt semmi rosszabb.
1946. novemberében és decemberében megkezdtük a lovak összeszedését. A szállításhoz szükséges vasúti kocsikat a németek csak úgy bocsátották rendelkezésünkre és csak annyit, amennyi német kocsit a Magyar Államvasutak kiküld Donauwörthbe. Ezeknek a kocsiknak ellenében ugyanannyi magyar vagont gyűjtöttek össze. Ez egy igen nehéz művelet volt. mindig nagy késedelmet jelentett az egyes szállítmányok tervezett útba indításának idejét illetően. Jellemző, hogy a legutolsó, 1948 januári szállítmány vasúti kocsijainak összeállításánál a kijött német vagonok ellenében, három kocsival kevesebb magyar kocsit tudtak a németek előállítani. Körülnéztünk a donauwörthi pályaudvaron és hátul találtunk három fehér hűtőkocsit. Kértük az állomásfőnököt, hogy adja azokat, mert hiszen a raktári anyagnak azok nagyon jól megfelelnek, lovakat nem teszünk bele. A kedvező eredmény érdekében a "kenőanyagnak" itthonról rendelkezésemre bocsátott, de már fogytán levő hazai barackpálinkából két féllitert bevittem. Egy óra múlva a többi magyar vagonhoz voltak kapcsolva. Ennek örültünk, hogy a létszám éppen ilyen értékesebb vagonokkal egészült ki. Két nap múlva rakodtunk.
Az első szállítmány terv szerint 1946 novemberben indult volna, de a vagonok cseréje elhúzódott, igy 1947 január 3-án történt a rakodás. Még napközben néhány fokkal a fagypont alatt volt a hőmérséklet, estére azonban -25 fokos hideg lett. Ekkor jött haza a már öreg Kuhaylan Zaid arab telivér és Sultan Mohamed angoltelivér. Ezekre 4-5 pokrócot raktunk. A szállítmány vezetőt elláttuk az összes irományokkal, melyek a szerelvényben levő lovak azonosításául szolgáltak. Ebben a szállítmányban 274 ló érkezett haza.
A második szállítmányban főleg kisbéri és bábolnai lovak voltak, összesen 174.
E szállítmány 1947. október hó 10-én indult el a donauwörthi pályaudvarról.
A harmadik szállítmány főleg a kiosztott mezőhegyesi, kevés kisbéri és bábolnai lovak összegyűjtéséből lett összeállítva. Hazai utasítás volt számomra, hogy csak az utolsó szállítmánnyal térjek haza, amikor már több szállítmány összeállítására nincsen remény.
A szállítmányban 230 ló, valamint még annakidején Sárvárról kivitt és az élelmezésünket szolgáló 6 tehén tért haza.
Az összegyűjtés idejére megfelelő német pénzt kaptam a Restitucios Missiotól, hogy a megállapított takarmányozási és tartási költségtérítést fizessem, minden német parasztnak, aki annakidején 3 évesnél fiatalabb csikót "vett meg" annyi napra amennyi az elvitel óta a visszaadásig, illetve a csikó 3 éves koráig, használatba vehetőségéig eltelt. A lovak összeszedésénél a legnagyobb nehézségekkel és kijátszásokkal küzdöttünk. Amikor a megjelölt helyekre a lovak átvétele végett embereink odaérkeztek, a legkülönbözőbb szidalmak közepette adták át a lovat. Sok esetben nyájasan és kedvesen fogadtak, csak éppen közölték, hogy a ló már nincs itt. Hazudtak, hogy elhullott, eladták, de valójában másik körzetben lakó rokonaik istállójába bújtatták. Nagyon nehéz volt a visszaadás kötelezettségét érvényesíteni a nagyobb földbirtokosoknál, akiknek módjukban volt értesüléseket szerezni, majd a keresett lovat másik gazdaságába, sőt másik zónába átvinni. Az egyszerű bajor paraszt legtöbbje törvény és rendelet tiszteletből visszahozta. A Németországban maradt mintegy 250 ló, ilyen körülmények között, a rendelkezésre álló rövid idő alatt nem volt összegyűjthető. Legnagyobb létszámban egy augsburgi bérkocsi és lovardatulajionostól, Jakob Höpfnertől gyűjtöttük be a lovakat. Ettől egyedül 30 ló jött be, miután ő azokat parasztoktól összevásárolta, nem is gondolt arra, hogy egy napon az összestől meg kell válnia. Kárpótlásul a banktól azt a pénzt utaltattuk ki, amit annakidején az első vevő letétbe helyezett. Két hónapig követtünk adminisztrációval egy cirkuszt, melynél 18 lovunk volt, de mire a lefoglalási papírt a helyszínre érvényesítettük, mindig tovább állt, végül másik zónába jutva végleg kicsúszott kezeink közül.
Ilyen előzmények után nem várhattunk tovább, mert a kocsik össze lettek állítva, rakodni kellett és 1948 január 6-án elhagytuk Neuhofot. Utolsóként elhagytuk azt a helyiséget, amely számunkra oly sok keserűséget hozott, és mindenképpen az e helytől nem messze levő Lech mezejét juttatta eszünkbe.
Amit leírtam, az ma már történelem. Nem szándékoztam senkit vádolni, a sebek begyógyultak. Le kellett Írnom, mert; ez is egy fekete mozaik kocka lótenyésztésünk történetében és odailleszthető a korábbi történelmünk fekete kockáihoz, reméljük utolsóként.
A három állami ménes történetében az előző kockák is nagy veszteségeket jelentettek, de azokért nem mentünk messzire. Mezőhegyes és Bábolna első nagy veszteségei 1809-től 1815-ig a Napóleoni hóboruk idején a győri csata után Bábolna Mezőhegyesre menekült. Ugyanide menekült a lipicai ménes. Ezek istállóját a dühös franciák felégették. Mezőhegyesen összezsúfolt lóanyag férőhely és súlyos takarmányozási gonddal küzdött. Mezőhegyesre ezekben az időkben 13 000 ló tartása nehezedett.
Az 1848-49-i szabadságharc idején a bábolnai ménes szenvedett sokat. Bábolna hetenként cserélt gazdát a Komárom körül kialakult harcok következtében. A ménes hol Gödöllő, hol pedig Graz felé menetelt.
Az első világháború vége különösen a mezőhegyesi ménest fosztotta ki értékes lóállományából. A visszavonuló román csapatok 1920. március 20-án 1149 lovat vittek el Mezőhegyesről.
A második világháború mindhárom tenyészetnek súlyos veszteségeket okozott. A megmaradt anyag azonban biztosította az újjáépítés kiindulását.
Nem volna leírásom a teljességet megközelítő, ha nem emlékeznék meg azokról az emberekről, akik a három állami ménes németországi sorsának tanúi, válságos időben megmentői és visszajutási útjának egyengetői voltak.